Bűn és bűnhődés

„Mielőtt a lényegre térünk, azért ejtsünk pár szót a kiváltó okról. A casus belliről.

Deutsch Tamás barátom csúnyákat mondott a vele szemben álló politikai erőről, sőt, politikusokról. És nem átallotta ezen nem tetszését, másként gondolkodását, ellenszenvét és haragját úgy kifejezni, hogy lenácizta haragja okozóit. Illetve gestapózta. De azt hiszem, ez talán mindegy.

Na mármost, az a helyzet, hogy balliberális oldalon, akár idehaza, akár Brüsszelben, akár Washingtonban immáron tíz éve semmi mást nem csinálnak, mint ezt. Legyen szó a Fideszről, Orbán Viktorról, a jobboldali sajtóról (rólam), a politikánkról, a másik oldalon lévő politikusok és az öleb sajtójuk első, legelső jelzője ez: nácik. Illetve ennek változatai: fasiszták, diktátorok, tekintélyelvűek, miegyéb.

Ha illiberálist mondanak, az is csak a náci előszobája.

Van önök között bárki, aki össze tudná számolni, hányszor nácizták, fasisztázták le a magyar miniszterelnököt? Nincs senki, mert összeszámolhatatlan. S ha ezen itt, ezen az oldalon felháborodunk, akkor jön a kioktatás szólás- és sajtószabadságról, a véleményszabadságáról, Európáról – meg a hátam végéről, ahová ezek mind valók.

Ha egy brüsszeli EP-képviselő, valamely nyugati miniszter, egy mainstream lap újságírója, vagy akár egy olyan nyilvános vécé szellemiségű gazember, mint Homonnay Gergely (Gyurcsány cicafiúja egy zsák macskatápért) nácizza le ezt az oldalt és ezen oldal bármely szereplőjét, képviselőjét, az a szabadság maga.

Ám ha Deutsch Tamás teszi ezt mondjuk Manfred Weberrel, akkor összeül az ENSZ Biztonsági Tanácsa, megfontolás tárgyát képezi Magyarország megszállása, és riadóztatják a kék sisakosokat. Sőt! Pontosítsunk: ha a vállaltan zsidó identitású Deutsch barátom merészeli nácizni a bajor Webert, akkor… lásd, mint fent. Akkor hirtelen Deutsch lesz a náci, akit ki kell zárni.

És akkor térjünk rá a büntire.”