„Rögtön az írásom elején le is dobom az atombombát: nem szeretnék gyereket. Sosem vágytam rá, nincs bennem anyai ösztön, nem érzek késztetést arra, hogy hátrahagyjak magamból egy másik embert a világnak. Soha nem voltak ilyen érzéseim, ezzel pedig teljes mértékben ki is vagyok békülve. Szerencsére a barátom is hasonlóan gondolkodik, már a kapcsolatunk kezdetén kiterítettük lapjainkat, és megegyeztünk abban, hogy egyikőnk sem szeretne gyereket vállalni. Elviekben tehát az ég világon semmi problémám nem kellene, hogy legyen: az egyedüli ember, akinek az életét befolyásolhatná a döntésem, elfogadta azt és támogat benne. Akkor mégis mi a gond?
Leginkább az, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva az emberek egy része (idegenek és ismerősök egyaránt) úgy gondolja, hogy köze van ahhoz, hogy én mit kezdek, vagy mit nem kezdek a saját méhemmel. A legtöbben pedig még feljogosítva is érzik magukat arra, hogy az én privát döntésemet megkérdőjelezzék vagy elítéljék. Persze tudom, hogy ezeknek az embereknek a többségét nem kifejezetten a rosszindulat vezérli. Sokkal inkább az lehet a probléma, hogy a női testet hajlamosak vagyunk egy olyan valamiféle köztulajdonként kezelni, aminek az egyetlen elfogadott funkciója, hogy megfoganjon és szüljön – lehetőleg minél több gyereket.
Természetesen én sem tagadom, hogy a szülés, a gyereknevelés az emberi élet elengedhetetlen része, azt viszont nem gondolom, hogy minden nő számára ez lenne a boldogság elérésének egyetlen módja. Hiszem, vagy legalábbis remélem, hogy gyerek nélkül is lesz értelme az életemnek, annak az életnek, amit a saját magam jogán, gyerek nélkül is teljes értékű nőként élhetek le. Szóval én csak ezt szeretném így nőnapra. Hogy fogadjuk el, hogy mi, nők is rengetegfélék lehetünk, különböző vágyakkal és más-más életutakkal.”