Sanda csábítások

„Menjünk tovább! Jakab Péter Jobbik-elnök a minap azt találta mondani, »nincs szükség nemzetpolitikai és emlékezetpolitikai témákra, mert ezek megosztók, és akadályozzák a baloldali szavazóknak való megfelelést.« Nehezen ugyan, de értjük. A baloldalnak nevezett valami tagjait mindig is zavarta az emlékezetpolitika, mert ezzel kapcsolatban számos olyan „téma” van, amelynek szinte mindegyikében súlyos felelősséget viselnek, ha egyáltalán képesek ilyesmire. Kitelepítések, gyilkosságok, hazaárulások, történelmi ünnepeink meggyalázása, napestig sorolhatnánk. Nincs tehát szükség »emlékezetpolitikai témák« megvitatására a Jobbikban sem, nehogy már elforduljanak tőlük a baloldali szavazók, akiket a párt e kijelentésével is próbál elcsábítani. Egyenes beszéd.

Hazai sandaságok megtapasztalásáért tehát nem kell a szomszédba mennünk, most mégis megyünk, mégpedig a művelt Európa »legműveltebbjébe«, Franciaországba. Amelynek elnöke, Macron, politológusi vélemények szerint a V4-ek társaságába beférkőzve mostanság éppen a lengyeleket szeretné kiszakítani e szövetségből, mégpedig azzal a mézesmadzaggal, hogy ők a társaság legnépesebb országa, hát nagyhatalmi szerepet ígér nekik. Ezen ármánykodás elemzését elvégzik majd a politika szakemberei, én csak arra vállalkoztam, hogy néhány példát kiragadva megállapíthassuk, mily sanda világban élünk.

S elém jött a nem létező véletlen. Könyveim közt matatva kezembe akadt egy kicsiny könyvecske, amit néhány esztendeje kaptam Tatay Ágotától, Tatay Sándor író lányától. Bor mellé való a címe, s egyetlen Tatay-novellát tartalmaz csupán. A füzetecske kiadásának szándéka ugyanis az volt, hogy a badacsonyi borokat, amelyeknek édesapja nagy tisztelője volt, az irodalom segítségével népszerűsítse. Egy palack ajándékba szánt badacsonyi bor mellé mily stílusos és kedves lehet egy ilyen irodalmi ajándék. Nos, a novella címe: Bonifác. Tartalmáról nem számolok be, csak egy – hogy úgy mondjam – kapóra jött részletet idézek belőle. Mégpedig az idős pap elmélkedéséből, aki Badacsony lankáira visszavonulva – ezt tette az író is – maga is szőlőt és bort termel, s így elmélkedik: »Három okból menekültem el a tömkelegből – mondotta ilyen régiesen. – Mindenekelőtt azért, mert rettenetesen hazudnak az emberek. Tudom, mindig is hazudtak, dicsekvésből, önérdekből, szégyenérzetből, hízelgésből – hazudtak a megfélemlítettek, hazudtak még országos ügyekből is. Bár azt hiszem, mindig némi lelkiismeret-furdalással, bűntudattal. Ma az a legrosszabb, hogy minden fontos ok nélkül, rutinból, természetesen, társadalmilag bevett módon hazudnak, ha szükség van rá, ha nincs, egyszóval a hazugság vérükké vált az embereknek. Akárhányszor megfigyelhettem, hogy valaki nyilvánosság előtt vehemensen állít valamit, kiáll valamiért, hűséget tesz és dicsőít, átkoz, korhol, nyomban utána egy szűkebb baráti körben mindazoknak az ellenkezője mellett ágál, némelykor nagy ékesszólással, nehogy elébbi megnyilatkozását szó szerint értsék. És ezt az embertársai egészen természetesnek veszik. Akkor is, ha nem tudják pontosan, melyik alkalommal hazudott nagyobbat. Ha pedig biztosan tudják róla, hogy nem mond igazat, sőt tudja ő, hogy el nem hiszik egy szavát sem, ebben sem talál senki kivetnivalót. Az igazmondás igénye mintha nem is lenne többé sajátunk. Hazudnak az emberek, úgy ahogy lélegzenek.«”