A boldogság melankóliája

„Állandóan keressük. Meg akarjuk találni, magunkénak akarjuk tudni, ameddig csak lehet. Sóvárgunk utána, belekapaszkodunk – bizonyságban, tévedésben, szenvedélyben, kiégésben. Amikor magasan szállunk, vagy a mélyben vegetálunk; egyszer türelmesen, másszor türelmetlenül. Érezzük hiányát a reggeli kávé minden egyes kortyában, vagy amikor ölelő karjaival álomba ringat minket a szürke bizonytalanság. Nem kapjuk meg gyermekeinkre pillantva, és szerelmünk sem olthatja szívünkbe.

A boldogság megtalálásának vágya: a legnagyobb kísértés, amelyet akkor is hajszolunk, ha már régen megértettük, hogy nincsen beteljesülés.

Balázs Zoltán így ír erről Homérosz napja című művében: »Mindenesetre úgy látszik, arra ítéltettünk, hogy a boldogságot csak időben távoli, bizonytalan dolog gyanánt szemlélhessük. Nem csoda, ha sokan a jelen örömeit értékelik a legtöbbre, s tudatosan félreteszik, mint haszontalant, a távoli reményt. Hiszen a jelen is olyan sokat nyújthat: az elragadtatás pillanatait, a testi gyönyör, a meghatódás, a dicsőség, a megkönnyebbülés, az ujjongás örömeit. Van aztán tartós elégedettség is, amikor az ember nem vágyik már többre. (…) Csakhogy ezek az örömök és gyönyörök a múlandóságnak vannak alávetve, s a szerencse legalább annyira kormányozza őket, mint mi magunk, így dőreség volna boldogságnak tartani őket«.

Mennyi mindent látunk magunk körül, ami csupaszon és hidegen ordítja arcunkba az ember leghatalmasabb vágyát, a boldogság megtalálását: az új, csinosabb feleség, egy nemátalakító műtét, pénz, amely sosem elég – alkohol és drogok által nem tudni semmiről. Homályba vezető döntések, életek a keresés útvesztőjében – hogy csak néhány dolgot említsünk. Rémisztő, persze, hiszen mindannyian érezzük. Betöltetlen üresség, melyről jobb nem is beszélni, de tompítani akarjuk, ki-ki amivel tudja. És miközben már »nagyon fejlettek vagyunk«, új világunk hipnotikus dallama csak még inkább felszínre hozza az Édenből kitaszított ember valóságos gyötrelmeit. Akaratlan utópia.”