Munkában a nyelvrendészet

„Jellemző kortünet, hogy a média nem is talált semmi rendkívülit abban, hogy a rendőrség beavatkozik a politikai szóhasználatról zajló vitába. Nagy-Britannia szerencsére nem rendőrállam, így hát egyelőre rendkívüli esemény, ha a rendőrség parlamenti képviselőket leckéztet arról, miképpen vitatkozzanak egymással. Mégsem kérdezte meg senki, vajon miért tekinti a rendőrség magát felhatalmazva arra, hogy kioktassa a parlamenti képviselőket az egymással szemben alkalmazandó hangnemről. Afelől sem érdeklődött senki, hogy a politikai vita hangneme és a gyűlölet-bűncselekmények között csakugyan van-e ok-okozati összefüggés. A médiának legalábbis igen jelentős része kifejezetten üdvözlendőnek találta, hogy megkezdődött a közbeszéd rendőri ellenőrzése. Azzal kapcsolatban sem hangzott el sok kérdés, hogy a közbeszéd ügyében indított kampány kifejezetten egyoldalúra sikeredett. A brexit ellenzői például gyakran nevezik ellenfeleiket idegengyűlölőnek, fasisztának és rasszistának, ezt azonban csak elvétve kifogásolják a gyűlöletbeszéd elleni kereszteshadjárat harcosai. Pedig a brexit ellenzői, akik a legnagyobb természetességgel minősítik rasszistának, fasisztának és idegengyűlölőnek a másik oldal támogatóit, semmiképp sem tekinthetők a mérsékelt nyelvhasználat mintaképeinek.

Vagyis a brexit ellenfelei kettős mércével mérnek, amikor azt követelik ellenfeleiktől, hogy cseréljék le szókincsüket. A fő kérdés azonban nem az, hogy milyen szónoki szókészletet alkalmaznak a felek a vitában, hanem az, hogy a szókészlet elleni támadások hátterében kimondatlanul is ott a követelés, hogy a közbeszédet rendőri jellegű ellenőrzés alá kell helyezni. Ha ugyanis a brexit-pártiaknak kerülniük kell a »kapituláció« szót, akkor hogyan hívhatják fel a figyelmet arra, hogy véleményük szerint a másik fél az Európai Unió diktátumait kívánja követni cselekedeteiben. Választhatnák a »fegyverletétel« vagy a »meghátrálás« szót is, csakhamar azonban ezek is alighanem mérgezőnek minősülnének és a támadások kereszttüzében találnák magukat. A szórendészet fő célja nem a mérsékeltebb nyelvhasználat, hanem annak ellenőrzése, hogy mit szabad mondani és mit tilos. Ha ugyanis az olyan szavak, mint az áruló, a kapituláció vagy az árulás tilalom alá esnek a politikai közbeszédben, akkor igen nehéz lesz felhívni a figyelmet az olyan magatartásformákra, amelyek legalábbis egyesek szemében ellentétesek a nemzeti érdekekkel. Ha ezek a szavak kikerülnének a közélet nyelvezetéből, könnyebb lenne azok dolga, aki esetleg szívesen mennének egy lépéssel tovább, s iktatnák ki a »nemzeti érdekek« kifejezést. Ahogy már történni szokott, aki a közbeszéd nyelvét módosítani akarja, azt egy politikai nyelv létrehozásának vágya vezérli. Esetünkben bizonyos szavak ellehetetlenítése a brexit-ellenes tábor ügyét mozdítja elő.

Effélére gondolt Orwell, amikor úgy fogalmazott, hogy aki a nyelvet uralja, képes meghatározni, mi számít igaznak.

A nyelvháború lényegi vonása, hogy egy fogalmi ugrással a kiszemelt szóról egyenesen gyűlölet-bűncselekményre asszociáltat. Ezt a szónoki teljesítményt úgy valósítják meg, hogy egyes szavakat gyűlöletbeszédnek minősítenek. Ha pedig egyszer egy szót a gyűlölet kifejezésévé minősítenek át, akkor már könnyen hitelteleníthető azon az alapon, hogy használata erőszakos cselekményekre bátorít.”