Október 13. nem a kudarc napja

„Az önkormányzati választások után külön-külön szinte valamennyi ellenzéki párt kihirdette, hogy ő az igazi győztese a megmérettetésnek, miközben a Fidesz-KDNP is sikeresnek tartja a szereplését. Ennyi győztes egyszerre kicsit valóságidegennek tűnik, nem? 

A Fidesz-KDNP önmagához és a korábbi választási eredményekhez képest kifejezetten jól, a nagyvárosokban viszont a várakozásokhoz képest alulteljesített. Az ellenzéki horrorkoalíció kiemelt helyeken – például Budapesten – sikert ért el, azonban az össz­eredmény nagyon más képet mutat. Ha az országos belföldi szavazati arányokat nézzük, a Fidesz-KDNP 2010 óta a legjobb teljesítményét nyújtotta, miközben az »összellenzék« az egyik legrosszabbat, éppen csak felülmúlták a történelmi mélypontot jelentő tavaszi EP-eredményeiket. De tény, a fővárosi áttörés nem volt benne a levegőben, és ezért a jobboldali bázis valóságérzékelése más, mint amit a számok valójában indokolnának.

Ezzel együtt akár fordulatként is értékelhetjük, ami történt?

Nem beszélnék fordulatról, átrendeződésről igen. De többtényezős a kérdés. Ha egy országos listás választást modellezünk a hazai voksok alapján – amit a legjobban a megyei listákra és egyéni képviselőjelöltekre leadott szavazatokkal lehet megtenni –, akkor a Fidesz majd kétmillió szavazatot szerzett, az ellenzék viszont kevesebb mint 1,6 milliót. A magasabb részvétel ellenére ráadásul az ellenzék hatvanezer szavazatot vesztett, a Fidesz kétszázezret nyert 2014-hez képest. A kormánypártok így a leadott szavazatok 52, míg az ellenzéki összefogás a 42 százalékát szerezte meg. Ha a szavazatszámokat átfordítjuk országgyűlési választókerületekre, az látszik, hogy a 106-ból a Fidesz-KDNP 81-et megnyert volna, ami összességében egy nagyon stabil többséget adna a parlamentben. Budapesten viszont csak három mandátumot szereznének, itt az ellenzék előnye majdnem tíz százalék. A megyei jogú városokban teljesen kiegyenlített a helyzet, az ez alatti szinten viszont hatalmas, húszszázalékos a Fidesz előnye. Nem is arról van szó, hogy az ellenzék jobban teljesített volna fő- és nagyvárosi szinten, hanem arról, hogy itt az ellenzék politikai összeállását lekövették a szavazók. Az optikai csalódás abból ered, hogy a 2010-es és ’14-es eredmények alapján már-már hihető volt, hogy Budapest jobboldali irányba orientálódik, de valójában az elmúlt kilenc év volt itt a kivételes állapot, és a főváros most visszatér normál politikai üzemmódjába. Kis többséggel ugyan, de Budapesten alapvetően egy aktív balliberális választóközösség él, mint világszerte a nagyvárosokban. Ennek is következtében szerintem összességében a választási eredmények hatása az, hogy vér kerül az ellenzéki erekbe, politikai versenyre kell felkészülni a következő években.

Hosszabb távon is életképes lehet az ellenzéki összefogás?

Szerintem a pesszimista forgatókönyvből kell kiindulni, vagyis azzal kell számolni, hogy ez az átvitt, bár Karácsony legutóbbi nyilatkozatait tekintve akár a szó szoros értelmében is vehető szivárványkoalíció közösen megy majd neki a következő országgyűlési választásoknak. Nyilván iszonyatos ellentétek feszülnek köztük is, de látni kell, hogy mostantól fogva minden politikai mozgás 2022 fénytörésében értelmeződik. A Budapest adta sikerélmény, amelyben az ellenzéki pártoknak és szavazóik­nak jóformán 2006 óta nem volt részük, valamint az önkormányzatokkal megszerzett infrastruktúra és nyilvánosság fontos mozgatórugó az összetartásuk szempontjából, és ebből építkezhetnek a két és fél év múlva tartandó parlamenti kampányolásra. Látszik, hogy erkölcsi gát már nincs az ellenzéki oldalon annak kapcsán, hogy ki kivel működik együtt. Mert mi történt végső soron azáltal például, hogy a DK-s, MSZP-s jelöltek neve mellett ott volt a Jobbik logója is? Az, hogy a balliberális politikai szféra maga legitimált egy antiszemita, szélsőjobboldali pártot. A szomorú, de tényszerű történelmi és politikai tapasztalat az, hogy nemzetközi és nemzeti szocialisztikus elképzelések egy ponton találkoznak.”