Az anyákat ünnepeljük

„Minden születés egy csoda. Ahogy a fogantatás is. Az, hogy két emberi sejtből új élet sarjad, hogy ez az élet utat követel magának, fejlődik, gyarapszik, majd lesz egy önálló egyéniség, valaki, akiben ott van az édesanyja és az édesapja, mégis több, mint ők ketten összegyúrva. Valami egyszeri és megismételhetetlen.

Amikor az édesanyákat ünnepeljük, az életet ünnepeljük. Azt, hogy két ember igent mondott az életre, hogy egy nő vállalta egy új élet kihordását, világra hozatalát, s a szülők a gyermek felnevelését. Ünnepeljük a felelősségvállalást, az áldozatot, a lemondást, az elköteleződést, a szeretetet.

Sokáig nem értettem, mit is jelent valójában az a kifejezés, hogy valaki a fél karját adná valamiért. Aztán amikor az egyik gyerekünket komoly baj érte, és én azt éreztem, hogy bármit megtennék, ha átvehetném tőle a fájdalmát, a terheit, akkor megértettem. Akkor azt gondoltam, hogy odaadnám bármelyik karomat, ha tudnék segíteni. Idővel persze rájövünk, hogy azzal segítünk igazán, ha nem akarjuk minden fájdalomtól, minden csalódástól megóvni a gyerekeinket, inkább megtanítjuk őket élni, elviselni, tűrni, küzdeni, szeretni. Ezzel sok esetben többet adhatunk.”