Az emlékezetpolitika csapdáiról

A szerző a szórványmagyarság kutatója

Az egyéni és kollektív emlékezet

Az emlékezet fogalma elsőre valami tisztán belső dolognak tűnhetne, hiszen a hely, ahol az emlékezet lakozik, az individuum elméje. E feltételezés szerint az emlékezet tehát pusztán a pszichológia tárgya kellene, hogy legyen. De vajon valóban csupán az egyén vonatkozásában értelmezhető?

Az „emlékezőképesség művészete” (ars memoriae) a nyugati hagyományban gyökerezik. Először a görögöknél találkozhatunk a fogalommal, később pedig a rómaiak ezt a művészetet a retorika öt területének egyikeként határozták meg. Az emlékezet erősítésének gyakorlata tehát a retorika tudományát szolgálta.

A Kr.u. 1. században a Rhetorica ad Herennium megkülönbözteti a „természetes” és „mesterséges” emlékezetet. Az emlékezőképesség művészetét a mesterséges emlékezet alapjának tekintették, melynek segítségével az ember képes lesz rendkívüli mértékű tudás elsajátítására és keze ügyében tartására. Egészen 17. század közepéig úgy tartották számon, hogy az emlékezőképesség művészete csak az egyénre tartozik, hiszen egyéni képességek kifejlesztéséről van szó. Ez így, ilyen formán valóban csak az egyénre vonatkozik és nincs köze a közös, kulturális, társadalmi emlékezethez.

Azonban az emlékezés kultúrája kapcsán mindig az a fő kérdés:

Az emlékezés kultúrája mindenütt fellelhető jelenség, ahol társadalmi csoportosulásról beszélhetünk. A nyugati történelem számára meghatározó új alakot először a zsidóságnál öltötte fel: ez az „Őrizz meg és emlékezz” parancs. Azok a népek, amely a többitől különbözőként definiálják magukat, tulajdonképpen kiválasztottnak tekintik magukat. A kiválasztottság princípiumából pedig az emlékezés princípiuma következik.

A kollektív emlékezet fogalmát Maurice Halbwachs, francia szociológus alakította ki a 20. század elején és tudva levő, hogy nagy hatással volt rá Bergson és Durkheim filozófiája. Bergson filozófiájában az emlékezet központi helyet foglalt el, Durkheim pedig a kollektív tudat fogalmával foglalkozott. Halbwachs tehát az emlékezet társadalmi jelenségként való magyarázatán fáradozott és végül arra jutott, hogy a társadalmi emlékezet nélkül egyéni emlékezet sem alakulhatott ki. Az emlékezés tehát teljes mértékben társadalmilag meghatározott. Egy teljes magányban felnövekvő gyermek például nem rendelkezne emlékezőképességgel.

„Noha mindig az egyén az, aki emlékszik, vagyis emlékezettel rendelkezik, az emlékezőképesség mégis kollektív produktum” – írja Halbwachs. Ráadásul a kollektív emlékezet sokszor olyasvalamit is takar, amit az egyén át sem élhetett, hiszen még születése előtt történt.

Na de miként emlékezhetünk olyasmire, amit át sem éltünk? Az adott egyén által át nem élt eseményeket vagy időpontokat a jelen társadalma teszi emlékké.

E folyamat során generációk adják tovább a megélt élményeiket. Ezek között akad olyan is, amit újra egésszé kell szerkeszteni egyes elemekből. Ez egy fontos mozzanat. Jan Assmann német vallástörténész szerint ahogyan az ember, úgy a társadalom is csak arra képes emlékezni, ami a mindenkori jelen vonatkoztatási keretein belül múltként rekonstruálható. Ugyanezen gondolat mentén: az merül feledésbe, aminek nincs az adott jelenben vonatkoztatási kerete.

Az ember egyszerre több társadalmi csoport emlékezetének is hordozója. Ezekbe a különféle társadalmi csoportokba belenövő ember, a csoport és önmaga számára valójában a jelenben fontos emlékeket őrzi csak meg. Az emlékezetben sohasem a konkrét értelemben vett „múlt” őrződik meg. Csak az marad meg belőle, amit az adott társadalom értékesnek tart megőrizni, és úgy marad meg, ahogy azt az egyén és a társadalom átalakítja.

Emlékezet, történelem és hagyomány

A történelem mindig a nagy változásokra koncentrál, a hosszú és unalmas korszakokon könnyen átlép, szemben az emlékezettel. Assmann szerint azonban a múlt felgyorsult, azaz minden olyan dolog, ami elmúlt minden korábbinál gyorsabban válik történelemmé, az emlékezet egyre rövidebb ideig tartja élőként meg azt. Az emlékezetnek az idő múlásával helyei lesznek, tárgyiasulnak és rítusok fonódnak köré.

Az emlékezet és a történelem viszonyát tehát az egymás után következés jellemzi:

A történelem a változást helyezné előtérbe, az emlékezet hangsúlya azonban a folytonosságon van. Ezen folytonosság fenntartása miatt jött létre a hagyomány.

Az emlékezet formái

Az emlékezet kérdése az utóbbi időben felerősödött, amit tulajdonképpen két fontos tényező indokol: az egyik, hogy az elektronikus adattárolás forradalmasította az emlékezetet, a másik, hogy az emlékezés szoros viszonyban van az identitással, és ilyen módon a hagyományteremtéssel is. A közös értékeken és közös szabályokon túl ez teszi lehetővé, hogy egy közösség definiálni tudja önmagát.

Assmann „A kulturális emlékezet” című könyvében négyféle emlékezetet különböztet meg: az első az utánzó emlékezet, ennek segítségével tanuljuk meg a különböző cselekvéseket.

 A másik a tárgyak emlékezete; az elmúlt korokból fennmaradt tárgyak segítenek emlékezni a régi idők embereire és cselekedeteire. 

A harmadik a kommunikáció révén kialakuló emlékezet, ami mindig a közelmúltra vonatkozik. Ennek az emlékezésfajtának jellemző példája nemzedéki emlékezet.

de ezen belül is a negyven év egy fordulópont, hiszen egy bizonyos eseményt felnőtt fejjel átélők ekkortól kezdenek el kihalni, ezt követően már csak a következő nemzedékek tudják tovább adni a szüleik történeteit. A nyolcvanadik év után nagyjából már csak tankönyvek és egyéb hivatalossá tett történelmi művek őrzik ezek emlékét. Innentől kezd el a kulturális, intézményesített emlékezet történelemmé csupaszodni.

Végül a kulturális emlékezet, amit a három együttese tesz ki, és a korábban már említett módon nem a múlt – önmaga teljes valójában – öröklődik át, hanem a csak a jelenben fontos dolgok a múltból. Például mitológiát, legendákat fon, az elmúlt korok köré vallási, nemzeti ünnepeket szervez, hogy a múltat jelen valóvá tegye. 

Ez utóbbi az igazán izgalmas, hiszen a kulturális emlékezet sok esetben nem magától terjed, hanem gondosan irányítják. Ahogy írtam: szinte észrevétlenül. Éppen ezért minden korban lesznek „hozzáértő emlékezetformálók”.

A nemzeti emlékezet

Az uralkodók mindig tisztában voltak az emlékezés jelentőségével, elég megnéznünk királykrónikákat vagy a piramisokat. Azonban

Ha éppen az volt az érdeke, kényszeríteni is tudta azt.

A kulturális emlékezet egy egyedi esete a nemzeti emlékezet kialakulása. Európában a 18. században a a társadalmakat addig összekötő egyik legerősebb kapocs meggyengült. A vallásosság hanyatlani kezdett a felvilágosodás valláskritikája miatt. A kritikus hangok eleinte csak az értelmiségi rétegeket érték el, majd később a városi polgárság körében is elterjedtek, végül a 20. század végére a társadalom legszélesebb rétegeit is elérték. 

Nem csak a vallási közösségek bomlottak fel. A dinasztikus állam megroggyanása is vákuumot teremtett, hiszen többé nem volt magától értetődő, hogy honnan ered a királyi hatalom. Ez persze azt eredményezte: megkérdőjeleződött az is, hogy az államformának miért éppen királyságnak kell lennie. Kezdetben valamivel pótolni kellett az elveszett vallásosságot, így újabb mítoszok kialakításával próbálkoztak. Ekkor alakult ki a nemzet mítosza – persze ezt akkor nem mítoszként kezelték. A csángó magyarok például a mai napig a népszámlálások alkalmával nemzetiségükként a katolikust jelölik meg.

Érdemes emellett megvizsgálni a politikai legitimációs elv alakulását is.

Ehhez azonban már azt kellett feltételezni, hogy létezett egy nép, amely önálló nyelvvel, sajátos kultúrával és történelemmel rendelkezik. Ebből az irányból megközelítve a nemzetállamok kialakulása tulajdonképpen egy próbálkozás arra, hogy az emlékezetet a történelemmel egyesítve a közösség valamiféle plusz erőhöz jusson.

Az ekkor kialakult új világmagyarázatot és legitimációs elvet pedig alá kellett támasztani. A 19. századi történetírás bizonyos értelemben ennek az eszközévé vált. Ez aztán lényegesen megkönnyítette a politikai cselekvést.

De lássuk: hogyan néz ki mindez napjainkban?

Az emlékezet „termelése” talán soha nem ért el olyan méreteket, mint mostanában. Emlékhelyek és emlékművek sokasága, történelmi évfordulók, kiállítások, újabb és újabb történelemkönyvek állnak annak a szolgálatában, hogy az adott nemzeti mitológiát tudatosítsák a népben. Ugyanakkor ez valahol azt is mutatja, hogy már nem olyan természetes az emlékezés, mint a korábbi korokban. Segíteni kell azt megszervezni, kitalálni és lebonyolítani. A spontán emlékezést átvette a szervezett emlékezés.

Mi, magyarok, nem vagyunk könnyű helyzetben.

és az egyéni identitásképzés támpontjai is széthullottak. A társadalom szimbolikus terében az elmúlt évtizedekben nagyon gyors változások történtek. A korábbi identitást meghatározó elemek rendre eltűntek, gyakran stigmatizálódtak. A helyükre mindig újabb és újabb identitás-támpontok kerültek – kinek a nemzeti hagyományvilágból, kinek a globalizációs fejleményekből. Régi ünnepek és rítusok szűntek meg, újabbak léptek a helyükbe, vagy még régebbiek nyerték vissza újra a létjogosultságukat. 

A magyar társadalom és az őt képviselő politikum mindaddig nem fog tudni új fejezetet nyitni hazánk történetében, amíg identitásvitáink jelentős része meg nem oldódik, nem jut el a konszenzusig, a közös nevező minimumáig. Arra viszont mindvégig, mindenkinek ügyelnie kell: ha kizárólag a múltra fókuszálva keressük önigazolásunkat, az gátolja a jövőről való szabad gondolkodást.