A magukra maradt emberekről

„Tisztázzunk valamit: aki ma Magyarországon egyedül van és magányos, az nem saját elhatározásból került ebbe a helyzetbe! 

A magyarok családot, gyereket, boldog házasságot szeretnének, de aztán sokan nem találnak ehhez párt. Találnak, csak az elhagyja őket. Nem születik gyerek, pedig szeretnének.

Én mélyen együtt érzek a magukra maradt emberekkel és szeretnék nekik segíteni!

Azt se gondolom, hogy ők tehetnek róla: mert magasak az igényeik, megbízhatatlanok, felületesek. Nem, ma csodaszámba megy, ha találsz magadnak párt. Hol keresd? A munkahelyen? Vagy a gimnáziumi osztálytársak között? A tinderen?

Ha megtaláltad, utána mit tegyél, hogy megtartsd? Bármikor kiléphet a másik az életedből. Mindenki vigasztal, hogy ez annyi mindenkivel megtörténik. De ez nem vigasztaló, hogy a szomszédot, barátnőt is átverték.

Ha gyerekkel maradsz egyedül, akkor hogyan tovább? Hogy randizz a gyerek mellett? Hogy nézz ki 20 évesnek, 40-en? Milyen apja/anyja lesz az új társ a gyerekednek? Mit csinálj a másik gyerekével?

Szóval, nagyon nem könnyű és most nem a kifogásokat keresem, mert legtöbbször sok-sok kompromisszumra kész a magányos ember. Azt azért mégse lehet elvárni, hogy megházasodj valakivel, akit rondának, butának, unalmasnak tartasz.

Hiányzik az a társadalmi elvárás, ami régen összetartotta a családokat. Kitesszük büszkén a facebookra, hogy otthagytuk a családunkat és új nővel/férfival élünk. És kapjuk az ezer lájkot, meg a sokboldogságot üzenetet, pedig minden ilyen döntés mögött ott egy elhagyott, összetört házastárs, szorongó kisgyerekek, akiknek ezek a sebek életük végéig fájnak. És közben hallgathatják, ahogy a barátok, rokonok, szülők mondogatják, hogy szedd össze magad, keress társat, legyél boldog!

Igen, legyél boldog! 

De lehet egyedül is boldognak lenni, sokkal nehezebb, de lehet. Nyilván az nem megoldás, hogy az ember begubózva nyalogatja a sebeit, de azért lássuk már, hogy milyen veszélyes világ ez! Kimész, kitárod a szíved, odaadod magad valakinek és ő aztán azt mondja, bocs, de nem kellesz, nem akarlak látni.”