Én, én, én: a Morál természetrajza

„Most, hogy a Magyar Nemzet visszatért oda, ahol a G-nap előtt volt, mindenki vérmérsékletének és elfogultságának megfelelően kezdte értelmezni a helyzetet. Ezek lélektani dolgok, némelyek nyilván hevesen ziháltak is, amikor meglátták a hírt. A »melyik az igazi« vitája kicsit sokáig tartana, elvégre volt ez a lap a Hazafias Népfront lapja is, most pedig azt kéne elfogadnunk, hogy egy kissé megzakkant, néha tintás oligarcha sértettségének következményeként pár évig politikai eszközként szolgáló orgánum volt az »igazi«. Akinek ez növeli az önértékelését, nyugodtan higgye ezt.

Persze ezt mindig be kell csomagolni valami tetszetősebb magyarázatba, hiszen – különösen az ún. Szakma képviselőinél – rettenetesen fontos az önkép integritása. Olyannyira, hogy másról nem is nagyon szól a Szakma, mint erről. És mindig, minden körülmény között az a legfontosabb, hogy ez a kép szép legyen, tetsszen a tulajdonosának. Máskülönben összeomlik a világ.

Így lett a »valódi« Szakma a Morál őre. A korrupt világra átkaikat szórva kiköpött Savonarolák, puritánok, jakobinusok. És valamiért, mint korábban e mozgalmak vezéregyéniségeiben, a Morál bennük találta meg a szócsövet, általuk beszél. Ahogy korábban a német nép(lélek) a Führer szájával szólt, úgy szól a Morál a Szakma szájával.

Ez az önkép miatt fontos persze: önnön fontosságuk igazolására szolgál. A moralizálás az öntetszelgés nyelve. A Szakma képviselője kiválasztott, egyedülálló módon képes felhívni a figyelmet az erkölcsi romlottságra, amire az egyszerű halandók képtelenek. Ha elvész a Szakma, elnémul a Morál.”