„Mit akar Orbán Viktortól? Nevetségessé akarja tenni magát?” – Schmidt Mária kőkemény kritikát fogalmazott meg Magyar Péterről! (VIDEÓ)
A Terror Háza Múzeum főigazgatója szerint soha nem fog létrejönni egy Orbán Viktor–Magyar Péter-vita.
Egyre inkább úgy néz ki, hogy a jogvédő mantra csak a politikai érdekérvényesítésre szolgált.
Noha napjainkra magától értetődőnek tűnik, hogy a vallási béke, a tolerancia és a kisebbségek törvény előtti egyenlősége az európai kultúra „alapköveit” képezik, ezen alapkövek voltaképpen igen friss építmények a kontinens talaján.
Számos történész rámutatott napjaink jobb- és baloldali szélsőségeinek megnövekedése okán, hogy ezek az eredmények csupán a második világháború óta képezik a magától értetődőnek vett európai értékek részét,
Az Európába történő bevándorlás által okozott feszültségek, illetve a 2015-ös migrációs válságot követően azonban a jogvédelem korábbi szószólói érdekfeszítő dilemma elé kerültek: vagy a kisebbségvédelem platformján maradva a korábban favorizált kisebbségeket fenyegető törzsi és muszlim bevándorlók ténykedésének objektív kritikáját kezdik adni, vagy pedig a korlátlan bevándorlás támogatóiként lépnek fel. Utóbbi döntés ugyan minden korábbi tételük feladását is jelenti, ám kétségkívül kényelmesebb álláspont, hiszen a populizmus a második világháború óta diszkreditálódott szélsőjobboldallal könnyedén összemosható ideológia, míg az iszlamizáció kérdése relatíve új dilemmákat vet fel, s így keményebb diót is jelent.
Nem kívánok most különösebben sok szót szentelni a korábban fősodratú liberális, ma pedig egyes tételekben a populizmussal szemezgető értelmiségieknek: nem azért, mert ne értékelném önálló gondolkodásra való képességüket; hanem mert a címben is vállalt témám azon értelmiségiek köre, akik nem tették meg ezt a lépést. Vagy inkább: akik éppen, hogy léptek, hiszen a populizmus egyes tételeit felvállaló liberálisok bizonyos értelemben konzekvensebbek, mint itt tárgyalt társaik.
Viselkedésük megértéséhez érdemes némileg messzebb kalandozni, mint a migránsválság és a már azt megelőző bevándorláshoz köthető problémák kérdése.
A fősodratú liberális értelmiség fenti tételeinek megértéséhez ugyanis a második világháborút követő európai eszmetörténeti változásokra, illetve a rendszerváltás utáni magyar politikai életre is tekintettel kell lennünk. A liberális demokrácia szívében mindig is fellelhető volt egy bizonyos ellentmondás, melyre már sokan és sok helyütt rámutattak: ez pedig a tömegek azon szokása, hogy
s érzelmek alapján, örömmel szavaznak a saját diktátorukra. Ennek számos értelmiségi kézenfekvő példáját látta a múlt század totalitárius rendszereinek pusztításában; hol egyik, hol a másik, esetleg mindkettő által meghurcolt felmenőkkel a hátuk mögött gyakran jutottak arra, hogy a nép mint olyan csupán akolba terelve, óvatos nevelés után kezelhető, maximum filézve fogyasztható.
A liberalizmus, a tolerancia, a gyűlöletbeszéd-ellenesség, a sajtószabadság, a szabadpiac, a meritokrácia és a „kicsi állam” mind olyan eszközök voltak, melyekkel az örök urbánus mumust, azaz Józsi bácsit és Mari nénit fogták vissza. Az itt felsorolt – és egyébként bizonyos értékeket is felmutató – gondolatok egyetlen percig nem érdekelték ezen értelmiségieket: eszközök voltak ezek hatalmuk megtartására, a populizmustól való irtózásuk elmaszkírozására, a huszadik századi rémképekkel való riogatásra.
Ékes példája volt ennek Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, amit követően számos, ma Orbán Viktort antidemokratikus tendenciákkal vádoló értelmiségi állt ki mellszélességgel az akkori kormány mellett. Érdemes visszagondolni arra, mennyi kiadvány és riport próbálta szélsőséges nézetekkel vádolni az akkori – egyébként erősen heterogén – tüntetőket. Az üzenet egyértelmű volt: a „szélsőjobboldali rémmel” szembekerülve egyetlen szempillantás alatt a kukában landolhatnak a „demokratikus elvek”.
Napjainkban az egykoron egyeduralmat élvező liberális értelmiségiek újabb meghasonlásának lehetünk szemtanúi. A korábbi, liberális demokrata érvkészlet ugyanis immár
Európa-szerte ugyanis egy új rém ütötte fel a fejét, és egészen hasonló jelenségek miatt öltenek gyászkeretet a világsajtó termékei: ez a társadalmi és kulturális feszültségek, az eddig negligált, immár láncait letépő gettónegyedek, illetve az új terrorizmus jelensége, melynek színe nem a múlt században megszokott vörös vagy fehér, hanem a zöld. A liberalizmus itt az erőszakosabb és barbárabb szabadságát, a tolerancia a szégyenletes hallgatást, a gyűlöletbeszéd-ellenesség a korábban favorizált kisebbségek segélykiáltásainak elnyomását, a szabadpiac a kritikát cenzúrázó közösségi média-óriásokat, a „kicsi állam” pedig a zöldhatárként átgázolható, fűt-fát tárt karokkal fogadó „entitásokat” jelenti. A sajtószabadságot most már hírből sem ismeri senki. Tiltakozik ez ellen a liberális értelmiség?
Eltekintve azon néhány magányos – és rohamosan marginalizálódó – értelmiségitől, akik naiv vagy becsülendő módon, de elhitték, hogy tényleg a szabadság és a demokrácia oldalán állnak, a válasz: nem.
Mint fentebb megkíséreltem kifejteni, számukra ezen értékek sosem jelentettek értéket, csupán fegyvereket egy politikai arzenálban. Ahogyan a nemzeti érzéssel és a tömegekkel szembeni averzió szemrebbenés nélkül segített ezen elitnek átevickélni a kommunista táborból a liberális táborba (ez, s nem valami egyéb összeesküvés az oka a híres „apák és fiúk”-jelenségnek), úgy most is szemrebbenés nélkül változtatnak érveiken a populizmus ellenségei. 2006-ban még elfogadható volt az antidemokratikus politikus, mert a kisebbségvédelem fontosabb volt; mára nem fogadható el az (állítólag) antidemokratikus politikus, hiába az idehaza megvalósuló kisebbségvédelem. Kíméletlen érvcserék és elvcserék sorát lehetne még idézni. 2015 előtt az atlanti orientáció volt a sikk, ma ők az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael legnagyobb kritikusai. 2015 előtt sorra fordították a neokon cikkeket az iszlám országok barbarizmusáról, ma már csak a „barna szempárokról” születnek bejegyzések és videók.
Az egyetlen pozitívum, amit meg lehet említeni, hogy napjainkra – értsd: egészen frissen – már kevesebben beszélnek annyit a humanitárius kötelezettségeinkről, kevesebben forgatják ki napi szinten ’56-ot, és kevesebben regélnek tündérmeséket a határainknál várakozó agysebészekről.
Ez nem azt jelenti, hogy a liberális értelmiségiek megbékéltek volna a határkerítéssel, vagy esetleg belátták volna, hogy tévedtek (utóbbira alkatilag és szakmájukból fakadóan sem képesek). Egyszerűen eldobták a filantróp körítést, és – főleg hazánktól nyugatra – elöregedő kontinensről, szükséges munkaerőről és gazdasági mutatókról beszélnek.
A liberális értelmiséget mozgató erők egyre mélyebb rétegei tárulnak fel előttünk: egyre kevesebbet idéznek az emberi jogi mantrából, és egyre többször kerülnek elő a kontinens lakosságát lecserélni akaró vagy éppen defetista nézetek. Hogy ez a gondolat mennyire megvalósítható, vagy hogy a cirka hét évtizede még haláltáborokat ácsoló Nyugat-Európa mennyire tervezi tétlenül nézni kultúrájának rohamos felszámolását, egy másik esszére tartozik. Legyen annyi elég, hogy az emberbarát szempontokat valóban szem előtt tartó szemlélőnek nem csak a keresztény, többségi társadalomért van oka aggódni. Annyi azonban bizonyos, hogy a nyugati liberális elit – és az őket egyéni frusztrációikból, vagy szikár politikai okokból, de semmiképp sem elvből kiszolgáló hazai fegyverhordozóik – egyre őszintébben és egyre riasztóbban beszélnek jövőnkről.
Kanyarodjunk vissza kezdeti kérdésünkhöz:
A fentiek tükrében megállapíthatjuk, hogy leginkább semennyire. Egyre inkább úgy néz ki, hogy a jogvédő mantra csak a politikai érdekérvényesítésre szolgált. Egyesek ezt a kisebbségek elárulásának, angolosan „busz alá lökésének” nevezik. Mások arra mutatnak rá, hogy a populista jobboldal előtt új lehetőségek nyílnak meg.
Elcsépelt konklúzió lenne, ha csupán oda jutnék, hogy a politika bizony elvtelen. Annyit viszont szükséges leszögezni – a megannyi nyünnyögő, rettegő, máig a liberális elit lerágott csontjai után pitiző – igazkonzervatív értelmiségiek számára, hogy teljesen felesleges volt felülni a liberális érvrendszernek. Aki teljes meggyőződéssel ismételgette a liberális-demokrata, kisebbségféltő, avagy atlantista tételeket, és ezért fordult el a „maradi, mucsai” népi-nemzeti oldaltól 2015 előtt, az most nagyot nézhet vagy tanulhatja az új mantrát: „Több kontrollt, több cenzúrát! Kevesebb demokráciát! Kit érdekelnek a kisebbségeket érő atrocitások? Csúnya Izrael, csúnya Amerika!”