TGM és a magyar értelmiség örök tragédiája

„Nemrég valaki átküldött nekem egy rádiós beszélgetést, ahol TGM – igen megtisztelő módon – emlegetett, mint a kortárs reakciós faszizmus egyik arcát. TGM úgy gondolja, én azt akarom, hogy ő meghaljon.

Mi sem áll távolabb az igazságtól. És nemcsak azért, mert az ő idoljainak a hobbija volt a tömegmészárlás Lukács Györgytől Maóig. Manapság vöröslő történészek akarják itthon eladni nekünk, hogy Szamuely Tibor ártalmatlan kiscserkész volt, és csak akkor temetett parasztokat arccal a földbe, amikor erre feltétlenül szükség volt. A baj az, hogy egy kommunista szemszögéből nézve erre mindig feltétlenül szükség van. Ahogy a reakciós (és még mielőtt, a Gestapo elől menekülésre kényszerülő) E. Voegelin írta, a forradalmár lelke annyira el van telve könyörülettel, hogy könnyedén feldolgozza azt, hogy az emberiség egyik felét le kell mészárolni azért, hogy a másik fele boldog legyen. Ez a forradalmi lelkület sajátja, legyen az bármilyen szocialista, nemzeti vagy nemzetközi.

Nem, nemcsak ezért, hanem azért sem igaz az állítása, mert hívő emberként szent meggyőződésem, hogy a Jóisten nemcsak ételt-italt és tetőt ad a fejünk fölé, hanem gondoskodik a színvonalas szórakoztatásunkról is (kiváló humorérzéke van!): ezért találta ki nekünk a magyar ellenzéki figurákat. Annyira pedig nem lehet kegyetlen, hogy ezt elvegye tőlünk. Tehát az állításának az ellenkezője igaz: remélem, minél tovább él, mert én annál tovább tudok jól szórakozni. Ez az ő esetében azért is fontos, mert a többi ellenzéki megmondóhoz képest ő valóban képvisel egy nívót. A többi ellenzéki megmondó pusztán a teljes gondolattalanságból hetente épülő új mozgalmakat tudja prezentálni, amelyek egy ideig mérsékelten szórakoztatóak, aztán unalmasak.”