Simli a nyugdíjversenyben

„Vajon hányan tudják az érintetteken és közvetlen családtagjaikon kívül, hogy ha valaki jövőre öregségi nyugdíjba akar menni, akkor már 64 éves koráig kell dolgoznia? Vagyis 2019-ben az 1955-ben születettek kerülnek majd sorra. Mégis sokasodik a nyugellátásban részesülők száma: belátható időn belül átbillen az aktív-inaktív mérleg, ezen már a csoda és a (hatástalan) kormányzati intézkedések sem segíthetnek. 

De jele sincs annak, hogy a NER számára komoly gondot jelentene a felismerés: ripsz-ropsz, hamarosan véget ér a kényelmes nyugdíj-kifizetések évtizedek óta tartó korszaka. A vészesen közelgő fordulat időpontjáról a szakértők között nincs konszenzus, a legoptimistábbak is 2030-ra teszik ennek bekövetkeztét. Az Orbán-kormányoktól mégis távol áll e közeli jövő reális felvázolása. Ugyanakkor alig múlik el úgy év, hogy a NER maga ne tenne látványos lépéseket azért, hogy végiggondolatlan látszatintézkedéseivel még homályosabbá tegye a nyugdíjellátás majdani finanszírozási lehetőségeiről éppen csak körvonalazódó képet. 

A kormányzati struktúrában helyét megtalálni képtelen öregkori ellátórendszer szinte észrevétlenül elvesztette önállóságát. Egy éve beolvadt a gigaszervezetként működő kifizetőhelybe és szakhatóságba, a Magyar Államkincstárba (MÁK), így még inkább a központi költségvetés által vezéreltté vált.  Helyzetéből adódóan csak távolról kíséri figyelemmel, hogy kedvező-e még a gazdasági környezet vagy már a lassú kifulladás jelei látszódnak. És természetesen nem feladata az sem, hogy megnyomja a vészcsengőt, ha azt érzékeli, hogy az évek óta tartó konjunktúra kifulladásának jelei látszanak. De arról sem állnak rendelkezésre megbízható információk, hogy a munkavállaló korú magyarok százezreinek kivándorlása után hogyan is alakulnak a járulékbevételek, hogyan lehetne pótolni a kiesést. Hiszen az, aki külföldön dolgozik, keres és költ, értelemszerűen nem a magyar, hanem a munkahelye, lakhelye szerinti ország ellátórendszerét finanszírozza.”