„Olyan politikai stratégia nem létezik, amely nem méri fel az ellenfél természetét, az orvosolni kívánt problémák természetrajzát, szóval a fent említett magyarázó tudásokra igenis szüksége van a politikának. Ha ugyanis az egyik koncepciót gondoljuk helyesnek, akkor egyfajta politikai stratégiára van szükségünk, ha pedig egy másik koncepciót, akkor másfajta politikai stratégiára.
De onnantól, hogy ez a koncepcióválasztás megtörtént, a lényeg már nem az, hogy analitikusan helyes-e, hanem hogy alkalmazható-e politikai közösség szervezésére, sikeresen váltható-e politikai tőkére, erőre, befolyásra.
A magyar ellenzékiség problémája az, hogy miközben rendelkezésére áll a magyarázó tudás, az nem válik politikai stratégiák alapjává. Magyarán: lehet, hogy értjük, mi a franc az a NER, de nyolc év alatt sem sikerült választ adni arra, hogy ebből mi következik, milyen politikai lépésekre van szükség, ha le akarnánk esetleg győzni.
Ehelyett a kaotikus kapkodás, a hamis pragmatizmus vagy épp az apolitikus szólampufogtatás uralja a napot, az egészet pedig egy levegőben lógó semmitmondó keret fogja egybe, amit Kiss Viktor »antiorbánista populizmusnak« nevez.”