Kalifornia

„Hatvannyolcas jelszavak: »A kapitalizmus és a kizsákmányolás a fasizmushoz vezet.« És az értékelés: »Az anarchisták – akik a sokat emlegetett Daniel Cohn-Bendit személyében még vezérre is találtak – álbaloldali provokációkkal alkalmat teremtettek nemcsak a rendőrterrorra, hanem arra is, hogy a francia jobboldal ebből tekintélyes politikai tőkét kovácsoljon a jogos követelésekkel fellépő baloldal ellen.« Ebben minden benne van. Főleg innen nézve. Minden kifacsarva, minden hamisan: eleve is hamisan, és kifacsarva is hamisan. Ez nem kis teljesítmény. A baloldal meg az álbaloldal, a provokáció meg a rendőrterror, a jobboldal és az anarchisták, a politikai tőke meg a jogos követelések. Benne van Juncker az összes bizottságával, Sargentini, Tavares, a magyar légszennyezést vizsgáló grémium, a hetedik cikkely, benne van az egész csehszlovák helyzet is, ahol – úgy gondolták még tavasszal – fokozatosan megoldanak minden problémát, így az »egyetemi diákság problémáit is.« 

Szocialisták, leninisták, maoisták, marxisták, mennyi lázálom. »Fiúk, lányok csobognak a fénylő vízben, /mosolygom pajkos kedvüket, / s ahol most szárítkoznak szinte mezítlen, /egykor Lenin lépkedett«. Aki csak ezt a gyöngyszemet elolvasta hatvannyolcban , mindent értett. Pedig Nasszer Egyiptomban építette akkor a haladást, de a Korán erősebb volt. Sokkal erősebb. A hit erősebb minden rögeszménél, egy nagy baj van, ha rögeszmévé válik. 

Hatvannyolcban Prágában a Lady Karnevál volt nagy sláger, Karel Gott énekelte. De énekeltek mást is. Csak azt nem hallottuk. És a franciák? Felrobbantották az atombombájukat valahol a Csendes–óceáni-szigeteken. De volt, amit sokan jobban hallottak. Hatvannyolc szeptember 7-én lépett fel a Led Zeppelin együttes egy koppenhágai külvárosi iskola tornatermében, s aztán karácsony táján a súlyos és nyugtalanító léghajó Amerika fölé úszott, egészen Kaliforniáig. Los Angeles városába. A Sunset Stripen álló, közel háromszáz férőhelyes Whisky Teremben léptek fel, azaz csaptak le Kaliforniára. Körülbelül ekkora lehet a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Ház, ahol hatvannyolcban megnyílt a Sakk-Matt klubja. Mindkét bandának nagy sikere volt. 

Akkor indultak meg a tankok Prága felé, s lettek a megszállók csaknem annyian, mint a zöldsapkások Indokínában. Húsz hosszú év következett, legszebb éveim. Aztán még tíz, mire eljutottam Kaliforniába, de már késő volt, sem az állam, sem én nem maradtunk olyanok, amilyenek hatvannyolcban voltunk, vagy lehettünk volna. A nap sem úgy sütött. Nem láttam már a hajukban virágot hordó fiatalokat sem, ott is csak az indulat forrt.”