Az eutanáziáról

Láttam a nagyapámat meghalni. Vagy 5 évig volt alig járásképes (járókerettel pártíz métert), utána 2 éven keresztül már az ágyból sem tudott kikelni. Fájdalmai is voltak, és nem is tudott magával mit kezdeni. Az utolsó 1-2 hónapja volt a legrosszabb. Kórházba került (az elfekvőre), ahol nem törődtek vele. Pelenkázni kellett, de naponta csak kétszer cserélték rajta a pelenkát. Nem is forgatták az ágyban, fölfekvései lettek. Még enni is alig adtak neki. Az utolsó 2 évében nagyon szeretett volna meghalni, de hiába. Szörnyű halála volt, és még csak nem is kirívó eset, és vannak akik még nála is többet szenvednek. Aki végignézi egy rokona ilyen sorsát, és utána még mindig eutanázia-ellenes, az lelketlen. (Bár, ha értelmes volna, nem kellene neki ilyen tapasztalat, hogy megértse.) Én pedig mindenkinek, aki ellenzi az eutanáziát, azt kívánom, hogy úgy végezze, mint a nagyapám. Addig megy a szent szöveg, amíg más szenved, és nem te.

Az osztrák palliatív osztályokon mindent megtesznek, hogy megkönnyítsék a halálra itéltek utolsó idejét. Ott rendelkezésre áll a fájdalomcsillapítás minden eszköze és minden egyéb segítség, egy barátságos környezetben. A gond csak az, hogy túl kevés ilyen van. Jóval többre lenne szükség. Van mobilis, házhoz látogató palliatív szolgáltatás is, de az nem az igazi, hisz a hirtelen beálló szükségesetek kiszámíthatatlanok. Legyen az egy fuldoklás, amikor hirtelen oxigénpalackra van szükség, vagy vérömlés, stb. Egy szó mint száz, ha a társadalom nem képes megfelelö körülményeket biztosítani a szenvedöknek, akkor legalább az életük befejezéséhez ne tiltsa a kért segítségnyújtást. Ugy ahogy ez már Svájcban, Hollandiában és Belgiumban is lehetséges.

Amilyen okos vagy, kipróbálhatnád...mindkettőt. kezdjed az euthanáziával- utána hozasd vissza magad a Styx-től és beszéld rá magad egy jó kis bunyóra. Az exitus után visszajöhetsz, hogy a Simcska Csicska TV-ben Ádám Olga meginterjúvoljon- Melyik volt a jobb?

Egy konkrét eset kapcsán, nekem ezek jutottak az eszembe. Passzív eutanázia? Néhai miniszterelnökünk halála kapcsán ma már vizsgálat tárgyává tehetjük azokat a körülményeket, amelyekről a gyász napjaiban illetlenség lett volna beszélni. Az emberek halálával kapcsolatban, az élő anyag élettelenné válását eredményező természeti folyamaton kívül, mindig vizsgálható az emberi, társadalmi befolyás kérdése is. Megítélésem szerint az ilyen irányú vizsgálódás szükséges mindazon személyek esetében, akik jelentős befolyásolói a társadalmi folyamatoknak. Azt hiszem, hogy két nyilvánvaló kérdést fel kell tenni. Az első, elkerülhetetlen volt-e a halál bekövetkezése az adott időpontban? A második, fűződhetett-e emberi (egyéni), vagy közösségi érdek a halál időpontjának megválasztásához? Ha az első kérdésre azt válaszoljuk, hogy igen, elkerülhetetlen volt az adott időpontban, akkor azt feltételezzük, hogy az orvostudomány mai lehetőségeit az adott esetben teljes mértékig kimerítették és ennek ellenére bekövetkezett az elkerülhetetlen vég. Nyilvánvaló, hogy mindig lesznek az ilyen kategorikus kijelentésekkel kapcsolatban tamáskodók. Figyelembe véve az orvostudomány mai lehetőségeit úgy gondolom, hogy a miniszterelnök esetében nem tettek meg mindent azért, hogy minél tovább életben tartsák. Feltételezésem szerint különböző gyógyszerekkel és gépezetekkel elnyújthatták volna a miniszterelnök agóniáját a jövő évi választások végéig, az új kormány megalakulásáig. Ez a beavatkozás azonban sem a miniszterelnöknek, sem a pártjának nem állhatott érdekében. A miniszterelnök nyilvánvalóan tudta, hogy a szív-tüdő gépen paszírozott, morfium injekciókkal elkábított ember csak a moralisták eszmefuttatásaiban és az ezeken alapuló jogi normákban emberi lény, az érintett azonban az életnek ezt a formáját már nem tekinti emberinek. Az MDF-nek mint pártnak a választási kampány küszöbén különösen megterhelő volt egy ilyen állapot és nyilvánvaló érdeke fűződött ahhoz, hogy a párt legfelső régióit minél előbb akcióképessé tegye, hiszen az elnöki jogkörrel felruházott alelnökökből már az egész országnak elege van. Ezek után úgy vélem feltehető a címben megfogalmazott kérdés. Az eutanázia lehetősége szerintem nem hagyható figyelmen kívül. A jelző kérdése azonban további vizsgálódást igényel. Az ilyen szellemű elemzés szempontjából a passzív és az aktív eutanázia között az a különbség, hogy az első eset az időpontra vonatkozóan bizonytalan, a második nem. A kérdés további pontosítása úgy szól, hogy a halál beálltának időzítésével befolyásolható-e az elérhető eredmény? Először nézzük meg az egyén, az érintett szubjektum szempontjából. Tételezzük fel, hogy a miniszterelnök megkérdezte az illetékeseket, hogy a számára elfogadhatatlan eszközök és életben tartó módszerek alkalmazása nélkül meddig élhet még? Erre valószínűen azt a választ kapta, hogy pontosan csak a jóisten tudja, de az eddigi tapasztalatok szerint két hét és fél év közötti élettartamra számíthat. Ugyanezt nyilvánvalóan közölni kellett az állami- és pártvezetőkkel is. Mit kezdhet ezzel az információval az egyén és mit az informált vezetők? Az egyén mérlegelheti, hogy az ország miniszterelnökeként, vagy egy bukott párt elnökeként kíván-e meghalni. A kormányzó párt vezetői megfontolhatják a bizonytalansággal járó választási hatásokat. Azt hiszem, hogy ezeknek a mérlegeléseknek és megfontolásoknak lehetett néhány azonos irányba mutató racionális és emocionális összetevője. Azt tudjuk, hogy a koalíció szereti a pompázatos temetéseket, gondolom lefestették a miniszterelnöknek amint a nemzet kíséri nagy fiát az ágyútalpon vontatott koporsóban és a pártbarátaitól is megvetett ember minden pompát mellőző sietős elhantolását is. Az MDF szakadozó szövetét nyilvánvalóan erősítette a párt- és miniszterelnök halálával és temetésével kapcsolatos nyilvánosság és a halottnak illendőségből kijáró tisztelet. Gondolom, hogy ezeken a kérdéseken a párt- és állami vezetésben felemelkedettek is elgondolkoznak és a történelem ítélőszékét ezen túl is a megszokott hévvel és pátosszal fogják felemlegetni és a mögötte állás emlegetésekor a kézben tartott eszközről is ejtenek néhány szót. Budapest, l993 december 27. Göntér László