Mi lesz vajon a gonoszok sorsa?

„Számomra nem egyértelmű, hogy ezekben az állításokban a pokol milyen értelemben létezik avagy nem létezik: ha az a hely nincs is, ahol emberek bugyborékoló tűzben főnek, attól még a lelkek eltűnése vagy elszakítottsága Istentől lehet pokoli állapot.

Kétségtelenül értelmezhetjük a pápa szavait valamiféle mítosztalanító fogalmi kommentárként a pokol létéhez. Az a szándék vezethette, hogy az eddig mitológiai képzeteken keresztül közvetített valóságot egyszerűbben fejezze ki. Eszerint a pokol maga úgy értendő, mint a rossznak vagy a rosszaknak kijáró eltűnés. Ez a kijelentés a jók sorsára, Isten irgalmára helyezi át a hangsúlyt, Isten hatalmát hangsúlyozza a szívek meghajlítására, a rosszak átfordulására a jó felé; a szélsőséges megátalkodottságnak viszont nincs helye még az e világon túli kozmoszban sem. Az biztos, hogy egy ilyen álláspont, akár elszólás volt, akár nem, nyilvánosan vállalhatatlan a Vatikánnak, mert eltér a hivatalos tanítástól. A pokol kényes ügy, alig tudunk róla valamit mondani – ilyen tudással eleve nem rendelkezhet az ember. Ha a Szentíráshoz fordulunk, csupa szóképet találunk a pokolról, ezeket nem olvashatjuk úgy, mint egy fogalmilag pontosan megragadható valóság leírását. 

A pokol hivatalos tanítás, még sincs róla rögzített tudásunk. A hit legnagyobb dolgaival ez így van, a feltámadás, az örök élet, a pokol olyan képzetek, amelyek állandóan ösztönzik a gondolkodást. Hogyan támadhat fel a testünk? Hogyan képzeljük el az örök boldogságot? Ha észleljük a világban a rosszat, és feltételezzük az örök életet, akkor morális, metafizikai és teológiai tűnődésre kényszerülünk: mi lesz vajon a gonoszok sorsa? A szimmetria kézenfekvő: ha van örök boldogság, akkor örök kárhozat is létezik. Nem látunk túl az emberi elgondoláson vagy a kinyilatkoztatáson, amelyet szintén emberi szavak adnak tudtul.

Mivel Scalfari a pápa régi barátja, a vatikáni helyesbítés nem értelmezhető nyilvános felelősségre vonásként is: ha az újságíró egy kókler, akkor miért beszélget vele évek óta rendszeresen a Szentatya?

Nemrég széles körű támadások érték a pápát, mert megengedő volt a »szabálytalan élethelyzetű párokkal«, vagyis az újraházasodott elváltakkal szemben. Bíborosok is bírálták azért, mert eltért a tanítástól, és a döntést a második házasságban élők teljes egyházi befogadásáról helyi hatáskörbe helyezte át. Ez határozott lépés egy humánusabb és dialogikusabb egyházi magatartás felé. Fel is erősödtek a Vatikánon belül a pápaellenes hangok, de egyelőre kisebbségben maradtak. Ezek után a Vatikán biztosan nem bírálná nyíltan, legkevésbé a pápa sajtóirodája. Egyszerűen egy ilyen állítást nem hagyhattak kommentár nélkül. Egyébként II. János Pál pápának is volt egy híres olasz barátja, az akkori szocialista köztársasági elnök, az ateista Sandro Pertini, akivel rendszeresen beszélgettek és hosszú sétákat tettek. Van tehát előkép.

Az utóbbi években a pápák több olyan kijelentést tettek a pokollal kapcsolatban, amelyek a Bibliával ellentétben nem a kínról, sírásról, az örök kárhozatról, a fogak csikorgatásáról szólnak, hanem a magány örök örvényéről, az Istentől való elszakítottság állapotáról. Ettől már annyira talán nincs messze a bűnös lelkek eltűnése.

Nagy kérdés, hogy ha az örök tűz képzete vagy a dantei pokol bonyolult univerzuma vallás- és művészettörténethez kötött valóság, akkor mit kezdjünk a múlhatatlan élet és a világban tapasztalható gonosz összefüggésével? Hiszen a fikció többet is tudhat, mint a fogalmi rendszerezés. Láthatóan az egyházi vezetés szintjén is van olyan törekvés, hogy egzisztenciális tartalommal töltsék fel ezt a képzetet, és racionalizálják a pokol mitologikus látomását. De tartalmilag is más az örök gyötrelem helyett az eltűnést állítani, hiszen egy nem hívő is nagyjából ezt gondolja erről, amikor elfogadja természeti adottságként, hogy az ember a halál után úgy, ahogy van, megszűnik, és maximum az emlékezetben, a családtagok gondolataiban vagy az utódok génjeiben él tovább. A lélek eltűnése nem botrányos, nem büntetésszerű azoknak, akik nem reménykednek abban, hogy az embernek az idő általunk ismert kategóriáin túl is van rendeltetése, vagy hogy az ember Istenhez való viszonyából az élet olyan méltósága következik, ami kizárja a teljes megsemmisülést. Ahhoz, hogy az örök élet fogalma ne legyen üres, ne valamilyen elvont végtelenséget sugalljon, pozitív képekkel kell feltöltenie a teológiai gondolkodásnak, és ehhez számos impulzust kap mind a Bibliától, mind az emberi tapasztalás igazán örömteli pillanataitól. Ezt a feladatot megkönnyíti, hogy az üdvösség Istennek abból a tulajdonságából következik, amire a keresztény hit leginkább támaszkodik: az irgalom feltétlenségéből, az isteni jóságból. A pozitív istenkép következetes folytatása az örök életbe vetett hit. A pokol keményebb dió, ugyanis nehezen fogható fel, hogy ugyanez az Isten miért szab ki örök büntetést.”