Orbán, a „kreatív fejedelem”

„S ezt meg is tapasztaltuk az elmúlt években: a politika mint folyamatos mozgás nemcsak azt jelenti, hogy a kormányzat folyamatosan újabb ellenfeleket és ellenségeket jelöl ki magának, mutat fel a »többségnek«, hanem magát a környezetet is folyamatosan módosítja, amelyben a politika zajlik. Folyamatosan módosítja az intézményeket, lebont és újakat hoz létre, egy »végtelenül változó realitást«, amelyben a cselekvés nem írható le intézményi logikákkal. Lehet Orbánon számon kérni – így a politikai megismerést abba lecövekelni –, hogy »nem tiszteli a 89-es alkotmányos konstrukciót«, hogy más hatáskört szán az Alkotmánybíróságnak, de ezek (jogos) normatív kritikájuk ellenére is csak részlegesen képesek leírni a cselekvésének motivációját.

Az Orbán-rezsimre azért nem alkalmazható a konszolidáció logikája, mert azzal az »beállna«, azaz a struktúrája mozgásának megszűnése esetén kiszámíthatóvá, megismerhetővé, így könnyebben legyőzhetővé válna. Ehelyett a szuperfelhatalmazás révén előálló törvényhozási monopóliummal úgy változtatja a politikai környezetet, hogy a »politika folyamatosan kitér tulajdon valóságossága elől.« Ez a schaberti idézet annyit tesz a gyakorlatban, hogy az orbáni stabilitása kulcsa az, hogy minden további szereplő számára instabil legyen a környezet. Mire egy ellenzéki megértené a tegnapot, addigra holnap már más intézményi feltételek között (így lehetőségstruktúrában) találja magát. Illusztrálásképpen a választási rendszer átalakításától – és az abból fakadó szövetségi politikák »muszájától« – kezdve napi szintű példákon át folytatható a sor, akár a plakáttörvényig. A lényeg, hogy az ellenzék következetes, tervezhető politikai cselekvésének a lehetősége minimalizálódjon, ehhez pedig mindig »mozgásban kell lenni«.

Az Orbán által fenntartott »autokrácia« tehát nem ragadható meg az institucionalista politikatudomány vagy a közigazgatás (fogalmi) apparátusa felől – akárcsak Schabert Boston politics című munkájában Boston polgármesterének városi rezsimje sem. Nem véletlen, hogy nem találja a kulcsot sem a magyar, sem a nemzetközi politikatudomány, amikor az ortodox és empirikus politikatudomány keretei között kíván leírni olyan rezsimeket, mint az orbáni. Amit azok egyik oldalról »szürke zónás«, »hibrid rezsimnek« írnak le, az a másik oldalról – visszatérve Schabertre, és előre utalva az orbáni személyzeti politikára – »a hatalom aggregálási folyamatának az eredménye«. Természetesen igazuk van azoknak, akik az orbáni akarat abszolutizálását látják az »állam- és személyzetszervezésben«. Valóban: Orbán úgy alakítja a struktúrákat, hogy azok »tulajdon akaratát, tulajdon aspirációit és tulajdon cselekedeteit tükrözzék«. Mindennek kulcsa azonban nem a formális kereteken belül zajlik, hanem a kormányzati struktúrán belül. A politika mozgás, így a hatalomaggregálás folyamatának is annak kell lennie.”