Keresem a szót, keresem a hangot

„A jobb és baloldal 18. század végi felosztása mostanra teljesen használhatatlanná vált. Ebben egyetértek Applebaummal. Sajnálatos, hogy a 20. század második felétől máig életben tartott sztálini értelmezésnek engedve, ő is a jobboldalhoz sorolja be a fasiszta és a nemzeti szocialista mozgalmakat, holott mindkettő forradalmi, szocialista, vagyis ízig-vérig baloldali volt. A náci, illetve kommunista diktatúra és terror nemcsak ideológiájukban, de az általuk folytatott gyakorlat szempontjából is számos rokon vonást mutat. Tévúton jár akkor is, amikor a régi értékek konzerválását kéri számon a posztkommunista országok jobboldali pártjain. A kommunista diktatúrában eltöltött közel fél évszázadból mégis mit kellene konzerválniuk? Tudnia illene, hogy a posztkommunista országok utódpártjai, a balosok és a velük szövetségre lépett liberálisok azok, akik a diktatúra örökségének továbbélésében érdekeltek, míg a jobboldalon, vagyis az antikommunista oldalon, a demokratikus megújulás és az újra kiépülő piacgazdaság hívei találhatók.

Érdekes az az ellentmondás is, hogy Applebaum szerint a populisták csak a társadalom kisebbségét képviselik. Hogy ezt mire alapozza, az nem derül ki, valószínűleg arra utalhat, hogy Trump kevesebb szavazatot kapott Clintonnál. A hatályos választási rendszer szerint azonban az USA elnökéről az elektorok döntenek, ami mindig így volt, az ő szavazataik többségét pedig D. J. Trump kapta. Trumpról Applebaum azt a fontos tényt is a tudomásunkra hozza, hogy »fogalma sincs a történelemről.« Miért, Angela Merkelnek, Martin Schulznak vagy Macronnak van? Schrödernek, Blairnak volt? Vagy velük szemben ez nem elvárás? A legjobb brit oktatási rendszerből kikerült Tony Blair (Fettes College,majd Oxford) úgy döntött a közel-keleti háború mellett, mellesleg szándékosan megtévesztve a közvéleményt, hogy még azt sem tudta, hogy a CIA és a brit titkosszolgálatok 1953. augusztus 19-én megpuccsolták Irán demokratikusan választott vezetőjét, amiért állami tulajdonba vette a brit olajtársaságot. Három évvel később a Szuezi-csatorna államosítása miatt Egyiptom ellen indítottak háborút a britek. (Ez utóbbiról már hallott.) Blair ma már honest mistake-nek: tisztességes hibának minősíti azt a 2003-as iraki háborút, ami csak Irakban másfélszázezer civil áldozatot követelt és felszámolta az államot, hogy a nyomában keletkezett és azóta is tartó közel-keleti katasztrófáról ne is beszéljünk.

Nézzük az oligarchákat, akik Applebaum és a Nyugat elit publicistáinak egy része szerint azokban az országokban találhatók, amelyekben nekik nem parírozó kormányok kerülnek helyzetbe. Amikor baráti vezetésűvé válik egy ország, az oligarchák, mintegy varázsütésre üzletemberekké, az üzleti, pénzügyi világ tekintélyes vagy esetleg meghatározó szereplőivé lépnek elő. Olyanná, mint a brit toryk finanszírozója, Lord Ashcroft vagy John Nash, a brit oktatásban érdekelt spekuláns. Vagy az uniós kényszereknek engedő görög kivásárlási aukciók révén Thessszaloniki »urává« váló Ivan Ignatyevich Savvidis, görög-orosz üzletember. De hogy a liberális médiának is kedvezzek, megemlítem Soros Györgyöt, az amerikai Demokrata Párt bőkezű támogatóját, vagy azokat a német multikat, akik nyilván tisztes távolságot tartanak a mindenkori német kormányoktól, hasonlóan ahhoz, ahogy nálunk tették az üzleti élet kegyeltjei a szociálliberális időszak alatt. És ami ennél még fontosabb, akkor korrupció sem volt. Az a 166 milliárd forint, amit csak a budapesti 4-es metró beruházásából a szoclib körök az unió ellenőrző szervei szerint is elloptak, nyilván szóra sem érdemes. Clinton külügyminiszter fogadásaira pénzért árulták a helyeket, aki meghívást akart, annak előtte a Clinton-alapítvány kasszájához kellett járulnia. És ha már a történelemről van szó, akkor idézem Eisenhower elnök 1961. január 17-i búcsúbeszédét, miszerint az Egyesült Államok 20. századi összes nagyobb háborús vállalkozása mögött a hadiipari körök érdekei álltak.”