Kínos gerincprobléma – miért hajlong Orbán Viktor keleti diktátorok előtt?

„Kínai gazdasági relációban sem egyértelmű, hogy legalább megéri-e a sunyiság, a látványos törleszkedés. Már a kínaiak 16+1 koncepciója is erősen kétséges, hiszen az állami hitelezésből leginkább az ő érdekeltségeik profitálnak majd (ilyen pl. a Budapest–Belgrád-vasútvonal magyar szakaszának 750 milliárdos felújítása), de a legfőbb gond az, amiről a Die Welt ír, valószínűleg sok európai aggodalmát megfogalmazva: Kína politikai támogatást is kínál Budapestnek (és más ká-európai államoknak) a Brüsszellel való konfrontáció idején, ugyanakkor gigahiteleivel »erősítheti az EU megosztottságát, az oszd meg és uralkodj stratégiájával, pénzével közvetett befolyást vesz az európai politikában«. Alábecsülnénk a kínaiakat, ha nem tételeznénk fel, hogy ez bizony eléggé átgondolt opció számukra. (...)

Szembemegy ezenkívül a keresztényüldözésekre érzékeny, erre külön helyettes államtitkárságot létrehozó kormányzat önképével is, hiszen jelenlegi legjobb haverunk, Kína, élen jár a keresztényüldözésben, akárcsak másik jelentős barátunk, Irán, ahová Semjén Zsolt lassan többször jár, mint szalonkavadászatra. Sőt, az időnként a Nyugatot fenyegető Iránnal titkos atomalkut is kötöttünk, máig nem tudjuk, pontosan miért és hogyan. Abban biztosak lehetünk, hogy valakinek megéri.

De ne legyünk igazságtalanok: az Orbán-kormány kész keményen odavágni és a sarkára állni, ha az önérzetébe bújt érdekei úgy kívánják. A keleti nyitás egyelőre nem éppen sikersztori, de rajta vagyunk és kitartunk, sőt, politikailag is egyre inkább olyanokká válunk, de ha kell, rendesen szembeszállunk: Brüsszellel, a német kancellárral, az Egyesült Államok nagykövetével, bárkivel, aki bele akar szólni sajtóviszonyainkba, civil- vagy CEU-törvényünkbe. Ilyenkor bizony behívatjuk huszadszor is a nagyköveteiket. Hadd tanulják meg végre, milyen egy szuverén, büszke nemzet.”