Csíki-csuki

„Megoszlottak a vélemények arról, hogy lemegy-e kutyába a kabinet, amikor a törvényhozás bunkósbotját lengeti meg egy szimpla, rá kevéssé tartozó jogvita kapcsán, vagy inkább csattanós választ ad az önhitt világcégnek, amelyről a végén még azt sem lehet tudni, hogy stratégiai partnere-e a kormánynak, vagy csupán szándéknyilatkozat született erről. A kabaré kínosabb fázisba akkor ért, amikor maguk az érintettek megegyeztek abban, hogy a Ciuc és a Csíki Sör márkanevek békében meg fognak férni a piacon, és minden, egymás elleni peres ügyet megszüntetnek. Mert odáig rendben van, hogy a Csíki tulajdonosai rettentően hálásak a magyar kormánynak és Hódmezővásárhelynek az »önzetlen segítségért«, de mi lesz Lázár szónoki nekifutásával, mely szerint nem hagyják, hogy Magyarországon »kufárkodás céljából fel lehessen használni önkényuralmi jelképet«?

A miniszteri válasz rávilágít arra a sajátos és az elveihez konzekvensen ragaszkodó gondolkodásmódra, amely szűkebb pátriánkban oly sok drabális, meggondolatlan politikai lépést jellemez. Amikor már azt hiszed, hogy ott a kikerülhetetlen csapda, cinikus mosollyal lépnek át rajta: mivel Brüsszelben már a törvényjavaslat, nem vonják vissza, ha viszont a törvényt elfogadják, probléma egy szál se – a Heinekennel »kivételezni fognak«, ők büntetés nélkül használhatják majd a vörös csillagot. Persze, azóta is az igazak (?) álmát alussza a nagy dérrel-dúrral beharangozott javaslat.

A tanmese itt akár véget is érhetne, hiszen teljes a hepiend, örül a Góliát, még inkább a Dávid, velük pedig az egész nemzet. Csakhogy az aberrált történetek jellemzője, hogy nehezen érnek problémamentes véget. Ahogy annyiszor, úgy most sem követte az elméletben tetten érhető multiutálatot a vásárlói mozdulat: a kocsmárosok szerint a többség kitartott kedvenc söre mellett, a bennfentesek hozzáteszik, hogy azért messze nem olyan jó a Csíki, mint amilyen drága, a manufaktúra pedig ismét a nemzeti bástyák mögé vonult.”