Van-e joga egy nemzetnek a bevándorlás korlátozásához?

Szilvay Gergely írása

Ha Donald Trump ellenzi a bevándorlást, magával kellene kezdeni a távozást – utalgatott egy Facebook-mémen egy indián. Meryl Streep szerint Amerika bevándorlás nélkül csak sörhasú focidrukkerek nemzete lenne. És ugye az Egyesült Államokat úgy, ahogy van, kivándorló bevándorlók alapították, tehát a bevándorlók befogadása Amerika ethoszához tartozik – hallhatjuk mindenfelől.

Tegyük most félre azt a teljesen jogos észrevételt, hogy Trump elnök pusztán az illegális bevándorlók ellen kíván keményebben fellépni, emellett pedig a nemzetbiztonsági szempontok miatt kívánja hatékonyabban ellenőrizni, kik is lépnek be az országba. És vizsgáljuk meg, vajon tényleg hiteltelen-e, ha egy bevándorlókból kinőtt nemzet korlátozza a bevándorlást?

*

Képzeljük magunkat a következő helyzetbe: nem érezzük túl komfortosan magunkat a szülőföldünkön, mondjuk mert vallási meggyőződésünk vagy másféle tanaink nehezen fogadtathatóak el a többséggel. Kis közösségünk ezért útra kel, és a távolban, egy olyan helyen, amit jó nagy víz választ el korábbi hazánktól, gyakorlatilag államot alapít. Találkozik ugyan az új földön ott lakó bennszülöttekkel, de az ember kevés, a föld sok, elférünk. Végre úgy élhetünk, ahogy akarunk. Bárkit befogadunk, aki nagyjából passzol a mi életmódunkhoz, aki elfogadja alapelveinket.

Aztán jönnek egyre többen, akik nem hajlandóak megtanulni a nyelvünket, kihasználják a vendégszeretetünket (magyarán a szociális juttatásokat) anélkül, hogy igazán dolgoznának, miközben a mi pénzünkből fizetjük nekik a kórházat és az oktatást; majd néhányan olyanok is érkeznek, akik ámokfutást indítanak közösségünkben. Jogos-e ezután azt mondani: szigorítunk azon, hogy ki jöhet be és ki nem? Érthető-e, az ezek után nem hiszünk automatikusan az újonnan érkező idegeneknek, és először utánanézünk, kik is ők?

A helyzet nyilván ma ennél bonyolultabb, de igazából a lényeg az: egy kivándorló-bevándorló közösség sem köteles befogadni olyanokat, akik nem tisztelik az életmódját. Sőt, nagy mennyiségben olyanokat sem köteles befogadni, akik tisztelik az életmódját, de tök máshogy élnek. Hiszen az ilyenek befogadásával az alapító közösség azt veszélyezteti, hogy elvész az, amiért ő eredetileg új államot alapított. Magyarán: ha nem tetszik otthon, de az se tetszik, ahogy mi csináljuk; akkor csak azért, mert egykor mi is elmenekültünk, még nem vagyunk kötelesek befogadni téged − hiszen akkor hiába menekültünk el anno. Legyél szíves keress magadnak egy darabka szabad földet, és csinálj saját országot, ahol úgy élsz, ahogy te akarod. Ja, hogy elfogyott a szabad föld? Ez a te bajod, nem a mienk.

*

Egy bevándorlókból összeállt ország sem köteles csak azért befogadni mindenki mást is, mert az ősei egyszer bevándorlók voltak.

A vitához hozzátartozik az is a kérdés is, hogy létezik-e olyan, hogy amerikai nemzet, amerikaiság, amerikai nemzeti karakter. Ez ugye esszencializmus lenne, csúszós terep, nemzetkarakterológia, meg hát Amerika olyan sokszínű, hogy igazából nincs is olyan, hogy „amerikaiság”. Így aztán ezt a nem létező amerikaiaságot megvédeni sem lehet. Egész Amerika gyüttmentek hordája, mi akartok ti itt megvédeni?

Mi itt, Európában ismerünk egy szlogent, ami mintha úgy szólna, hogy „egység a sokszínűségben”. Meg aztán az amerikaiság nem feltétlen pusztán leíró jellegű kifejezés, hanem normatív, tehát igényt fogalmaz meg, éthoszt, ideált, melynek forrásai ott vannak az Alapító Atyák cselekedeteiben és írásaiban, aztán A föderalistában és az alkotmányban. És ha ez egy normatív igény, mérce, akkor nem az a kérdés, hogy minden egyes amerikai megfelel-e neki, hiszen lényege pusztán a léte.

De ha nincs amerikaiság, akkor hogyan lehet amerikaiatlan dolog a bevándorlás korlátozása?

Mindenki érkezett valahonnan valahová, hangoztatják az ejnyebejnyézők. Valóban, mindenki született valahol, és valószínűleg nem ugyanazon a helyen, ahol Ádám és Éva született. Nagyszüleink, dédszüleink érkeztek valahonnan. Mi magunk is költözhettünk néhányszor az életben. De attól még nem kell beengednünk akárkit, aki kopogtat az ajtón, mert mi is csak két hete költöztünk oda. Vagy mert a mi családunk még csak három generáció óta lakik itt. Ettől még ugyanúgy jogunk van megvédeni az otthonunkat, mint a régebbi ősöket felmutatni tudó szomszédoknak.

Amerika egyik jelképe végül is Ellis Island, ahol eldőlt, kit engednek be és kit nem: egyeseknek első, másoknak utolsó ítéletként. A szerencséseknek nyitva volt az aranykapu. Másoknak nem.