Ira Levin: Rosemary gyermeke

„Levin gyönyörűen építi fel a történetét. A feszültséget fokozatosan növeli és az enyhülést hozó fordulatokkal nemhogy csökkenne, még tesz rá egy lapáttal. Az ember elkezdi olvasni és egyszerűen nem tudja letenni, mert kíváncsi, hogy mi fogja várni a következő oldalon. Érezni, hogy valami készülődik a háttérben. Vannak gyanús jelek, de nem kapunk rá magyarázatot. Nekünk, magunknak kell megkeresni mindenre a lehetséges választ. És éppen ezért olyan nagyszerű a regény, mert nem egy adott félelemre épít, hanem az olvasó belső félelmére. Fokozza és húzza az eseményeket. Amikor pedig a gyanú árnyéka ráesik valakire, jön egy épkézláb magyarázat, hogy semmi okunk (Rosemarynek) a félelemre. De azonnal kapunk egy jelet is, hogy nincs azért minden rendben.

Ahogy már az elején is szó volt róla, Levin nem szörnyekkel és szellemekkel rémisztgeti az olvasóját, hanem az esemény előtti izgalomra épít. Hiszen a horrorfilmeknél sem a szörny megjelenésénél félünk (ott csak megijedünk). Ami az izgalmat és a félelmet fokozza, az a felvezetés, a fordulat előtti fokozott izgalmi állapot, amikor kíváncsian várjuk a végkifejletet.

A regény rámutat a modern társadalom rákfenéjére is. Az emberek nagy számban költöztek be a nagyvárosokba, hátrahagyva a közösségeket. Igaz, hogy olyan helyre kerültek, ahol sokkal több az ember, de sokkal magányosabbak is lettek. Elfordultak Istentől, hiszen az egy letűnt kor vívmánya, és inkább a technika, az orvostudomány felé fordultak. Persze a modern világ sem létezhet okkult dolgok nélkül, így másban kezdték el keresni, amit a vallásban nem találtak meg. A tévhitek sokkal gyorsabban terjedtek és termő talajra hullottak. Ha akkor lett volna internet, már a hetvenes évekre úgy elhülyült volna a népesség, mint mára.”