A szabad nép szabadsága

„Meg is fordíthatjuk ezt az összefüggést, és most már beszéljünk egészen nyíltan. Ha a globális »szuperstruktúra« a számára szimpla strómant jelentő formális tulajdonosnak ilyen egyszerűen és nyíltan »engedte el a kezét«, és az így elengedett (ennek nyomán »szabad«) kéz bárkinek bármennyiért továbbadhatja, akkor ennek alighanem önmagán túlmutató jelentősége van. Ez azt jelenti, hogy a globális »szuperstruktúra« számára ez a lokális akaratnyilvánítási bázist előállító gépezet, amit történetesen (és ironikus módon) Népszabadságnak neveznek, feleslegessé vált. Ha nem így lenne, mint ahogy eddig nyilván nem így volt, akkor bármekkora üzleti veszteség sem jelentene akadályt, mint ahogy eddig nem is jelentett.

Már csak azt kellene tisztázni, hogy mindez miért történt meg, szóval miféle kódolt üzenet olvasható ki a kéz elengedésének akciójából. Azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a dolog csupán üzleti kérdés, szóval, hogy (csak) a pénz beszél. Szó se róla, vannak olyan létszintek, ahol valóban a pénz beszél, de ez az ügy nem erről szól. Nincs az a pénz, amiért a szuperstruktúra kiengedne a kezéből egy ilyen gépezetet, ha arra valóban szüksége van. Az a tény, és a felsejlő háttéregyezség erre látszik utalni, hogy »van az a pénz«, egyértelműen azt jelzi, hogy eddig valóban volt is rá szüksége, de most már nincs. (Mint ahogy a jelek szerint a Népszava is hasonló sorsra juthat hamarosan.) Most már csak azt kellene tisztázni, hogy miért nincs. Nos, feltehetően azért, mert ez a globális szuperstruktúra minden, látszólag elviselhetetlenül éles konfliktusa ellenére a Magyarországon 2010 óta regnáló uralmi kurzust tartja a legkisebb rossznak, méghozzá hosszú távon is. Olyan hosszú távon legalábbis, ami már teljesen feleslegessé teszi ezt a Népszabadság nevű akaratnyilvánítás-befolyásoló gépezetet és annak mindenáron való megtartását.

Azért tartja legkisebb rossznak, mert bár némileg csökkenti a lokalitásból a globalitásba átszívott erőforrás-mennyiséget, de legalább rendet tart, szemben a helyi riválisaival, akikről ezt kevésbé hiszi el. Így aztán ennek az intellektuális értelemben kétségtelenül színvonalas sajtóorgánumnak a szellemi vagyonát megtestesítő személyi állománynak két választása van. Az egyik, hogy szétszéled, a másik viszont az, hogy önmagát »szellemi apportként« tételezve integrálódik a hosszú távon is meghatározó kurzusba. Belátom, ez a perspektíva egyelőre mindkét »oldalon« kiveri a biztosítékot, de az elmúlt kalandos évszázadunk (amelynél csak az előttünk álló lesz még kalandosabb) egyébről sem szólt, mint erről.”