A liberalizmus új korszaka: a paranoia – Európai értékek és válságok

„Ami a pozícióban levő elit szerint a populisták lázadása, az a valóságban kultúrharc a javából. A frontvonal egyik oldalán a nép, a tömegek, a nemzetek állnak, velük szemben pedig a globalizált, multikulturális, multietnikai projektben érdekelt elitek ássák be magukat lövészárkaikba. Ez utóbbiak fő jellemzője az a görcsös igyekezet, amivel hitet tesznek az új, a modern, értsd: haladó eszmék mellett, lefitymálva mindent, ami a többségnek fontos és értékes. Ez a küzdelem tehát a nemzeti értékek, a hagyományok és szokások, illetve az ezeket elvető, és az újat még csak homályosan láttatók között folyik. Életminőségünk, vagyis kulturális azonosságunk, identitásunk megőrzése, végső soron tehát a megmaradásunk forog kockán ebben a harcban.

Az elit iránti bizalom a 2008-as válságban vált végképp légneművé. Legkésőbb akkor vált nyilvánvalóvá, hogy modellváltásra, érdemi változtatásokra lenne szükség. Ennek kimunkálása és levezénylése helyett azonban a gazdasági és pénzügyi világ meghatározó szereplői a politikai döntéshozók hathatós segítségével saját pozíciójuknak és kivételezett anyagi helyzetüknek a megőrzésén kívül mással nem törődve, az általuk okozott veszteségeket szétterítették az amúgy is megkapaszkodási nehézségekkel küszködőkre. Ennek oka, hogy a huszadik század kilencvenes éveitől kezdődően turbó fokozatra kapcsoltak a világ pénzügyi szereplői, akik a szabályozások lebontásának és az állami szerepvállalás minimalizálásának eredményeként piramisjátékot játszottak a világ pénzügyeivel. Pénzügyi szolgáltatásoknak és termékeknek álcázva lufikkal árasztották el a piacokat, amik aztán annak rendje és módja szerint sorra kipukkadtak. Ennek ellenére a nagy játékosok nemcsak mentőövet kaptak, de dollár illetve euro-százmilliós bónuszaikat is hiánytalanul felvehették. Mindez egyértelművé tette, hogy a gigajövedelmet húzók döntéseikért semmilyen felelősséggel nem tartoznak, rizikót nem viselnek. Felelősséggel csak azok tartoztak, akik az általuk bevezetett termékeket megvásárolták, az általuk nyújtott hiteleket felvették. Nekik mindent hiánytalanul vissza kellett fizetniük, semmilyen állami segítségre nem számíthattak, az általuk futott rizikó következményeit viselniük kellett. Büszkén mondom, hogy ez alól a gyakorlat alól Magyarország üdítő kivétel volt. Mindez súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel. Ha a döntéshozók döntéseikért nem viselnek nem hogy fokozott, de semmilyen felelősséget sem, és nem futnak semmilyen kockázatot, mi indokolja horribilis jövedelmeiket?

(...)

Miközben az eurobürokrata elit tántoríthatatlanul kitart a neoliberális elvek mellett, abban a hitben ringatja magát, hogy romboló megszorításpolitikája nem akad meg a torkunkon. Megakadt. Mert egyre fenyegetőbb a szociális piacgazdaság vívmányainak ellehetetlenülése, amire az emberek antennái igencsak érzékenyen reagálnak. Nem úgy az elité. Áprilisban a hollandok, ott a fejlett és nagyon liberális nyugaton, népszavazáson mondtak nemet a közeledésre Ukrajna és az Európai unió között, ami meg sem rezdítette az eurokraták szempilláit. Ezért aztán semmilyen következtetés levonására nem éreztek késztetést. A brexitre is csak ultra arrogáns válaszokra futotta a részükről. Kétségtelen, hogy a britek nagy bajban lesznek az unióból való távozásuk miatt, hiszen erős a valószínűsége annak, hogy Skócia és Észak-Írország elszakadnak, és Walesnek még az eddigieknél is nagyobb függetlenséget kell adniuk, de mindezt beszámítva, nincs kizárva, hogy az Európai Uniónak még nagyobb nehézségekkel kell megbirkóznia már a közeljövőben. Olaszország gazdasága romokban, Görögországról már nem is esik szó. Franciaország padlót fogott. Spanyolország kormányozhatatlan, Katalónia, Baszkföld is önállósodni akar, Svédország, Dánia Norvégia és Németország a migrációs krízis következményeivel birkózik. És itt a konfliktusos viszony a határainknál, Oroszországgal és Törökországgal. Ha ebben a kényes helyzetben az európai elit továbbra is a homokba dugja a fejét és közben az egyre mélyebb integrációt erőlteti, az unió amúgy is recsegő-ropogó építménye simán összedőlhet.

A liberalizmus paranoiás korszaka

A huszonegyedik század elejére a liberalizmus paranoiás korszakába lépett. A liberális elit minden változásban katasztrófát lát, minden átalakulástól irtózik. Nálunk, de máshol is, naphosszat retteg. Az ilyen félős elit nem méltó a tiszteletre, egyre több európai polgár érzi úgy, hogy nem képes őket vezetni, nem képes a biztonságuk szavatolására, félelemtől bénultan nem képes hatékony válaszokat adni a migrációs válságra, egyszóval: nem képes változtatni, és az ő, vagyis a többség érdekeit képviselni.

Márpedig az unió dolgai nem mehetnek tovább úgy, mint a múlt század közepén, amikor kitalálták és elkezdték megszervezni. Mert akkor még csak a leggazdagabb országokból állt, mert akkor még folyamatos volt a gazdaság növekedése, a jövedelmek emelkedése. Mindez akkor volt, amikor Nyugat-Európa a bipoláris világ minden előnyét és kényelmét élvezte, és a felelőtlenség dolce vita időszakát élte. Az állandó és tartós életszínvonal-emelkedés évtizedei voltak ezek, ami együtt járt a szociális háló egyre sűrűbbre szövésével. A kül- és biztonságpolitikával nem volt dolguk, hiszen a világ ügyeit az USA és a Szovjetunió intézte. Ők védve, békében és biztonságban voltak. Ezalatt az idő alatt nem azért nem volt Európában háború, mert azt az Unió megakadályozta, ahogy arra a rettegők naponta hivatkoznak, hanem mert a két szuperhatalom nem engedte a fegyveres összecsapásokat errefelé. Amint a bipoláris világ megszűnt, unió ide, unió oda, sorra törtek ki a fegyveres konfliktusok, helyi háborúk kontinensünkön. Délszláv háború, Csecsen háború, 2008 Grúzia, 2014 Ukrajna. Holland elnök szerint 2016 nyara óta Franciaország is háborúban áll a terroristákkal.

(...)

Változtatásképtelenség

Véleményformáló elitünk baloldali részének egy meghatározó hányada totális háborút folytat minden olyan érték ellen, ami a többség számára becses és fontos. Fikakultúrájának centrumában ugyanis a semmi áll. Alkotás, értékteremtés, vagyis a teljesítmény köreikben nem érdem, az erőfeszítés szégyellni való, a munka ciki, a lojalitás értéktelen, a szeretet röhejes. A tekintélyt elvetik, számukra csak celebek és sztárok léteznek. Ezt a kultúrát, jobban mondva kulturálatlanságot a kiégettség, a porbarántás, a laposság, de mindenekfelett a kisszerűség és a provincializmus jellemzi. Miután semmi nem fontos a számukra, könnyű szívvel dobnák oda hazánkat kontinensünkkel együtt a beáramló migránsoknak. Mert nekik csakis az idegen szép, a másság önmagában is erény, és meg vannak győződve arról, hogy az idegenek mindannyian áldozatok, jár nekik tehát a megkülönböztetett figyelem, többletjogok illetik meg őket, amit aztán az új telepesek ezen felbuzdulva, meg is követelnek tőlünk.

Tény, hogy a kontinensünkre áramló migránsok zöme a gyarmatosítások, a háborúk, a törzsi és egyéb polgárháborús konfliktusok, diktátoraik, az időjárás, stb. miatt rossz, esetenként elviselhetetlenül nehéz körülmények között élnek. De mi, magyarok, és a többi közép-európai nemzet, nem gyarmatosítottuk őket. Nem indítottunk ellenük háborúkat és nem bombázzuk ki őket a házaikból. Ami azt illeti, minket pont ők gyarmatosítottak, tartottak oly hosszú időn keresztül megszállva. Diktátorok minket is pont elég hosszú ideig sanyargattak, és szó, mi szó, az időjárás sem mindig kegyes hozzánk. Amink van, azért megdolgoztunk. Hazánkat újra és újra újjáépítettük, harcoltunk és meghaltunk érte. Sorsukért empátiát és nem bűntudatot érzünk. Nem adjuk át nekik az otthonainkat csak azért, hogy balos elitünk eurokonformnak érezhesse magát és a Financial Times vagy a die Welt publicistái megsimogassák buksi fejüket. Teszünk ezeknek a ballib migránssimogatóknak az elismerésére, annál is inkább, mert mára végképp elvesztették a kapcsolatukat a való világgal.

(...)

Roger Scruton (Prospect magazine, 2016. jul. 15. Who are we) úgy látja, hogy az eurobürokraták egyre jobban hasonlítanak a bolsevikokra abban, hogy ők is egy olyan kormányzati formát hoztak létre, amely csak előre tud haladni, még akkor is, ha az előrevezető út végén szakadék tátong. Pedig a változtatásképtelenség csak tragédiához vezethet. »Civilizációk pusztultak el pusztán nézeteik megkövesedése vagy elmeszesedése miatt.« - figyelmeztetett Ortega y Gasset is.

Európa mostani válságában a nemzetek valódi együttműködésére van szükség. Abból kellene kiindulni, hogy annak ellenére, hogy minden tagországnak megvannak a saját érdekei, ezekből ki lehet és ki is kell azt a legkisebb közös többszöröst munkálni, amiből közös uniós érdek formálható.

Ahogy Orbán Viktor fogalmazott alig két éve: a politika erőforrása nem a pénz, hanem a szavazat, amely a választópolgárok bizalmát közvetíti. Ahogy tehát a politikát sem lehet a pénzre építeni, úgy a jövőről sem az anyagi természetű erőforrások döntenek, hanem a kultúra, az emberi találékonyság és a szellemi erőfeszítés. A történelem arra tanít, hogy a közösségek csak azokat a vezetőket követik, akik érvényes üzeneteket fogalmaznak meg a számukra, olyanokat, amelyek választ kínálnak a kérdéseikre. Végső soron az üzenetek érvényessége dönt a jövőnkről. Magyarország nem az unió legnagyobb országa, mégis meghatározó szereplője lett a krízismenedzsment körüli vitáknak. Ha feltesszük a kérdést, miért muszáj ma hazánkra és miniszterelnökünkre figyelni a francia, német, olasz vagy éppen brüsszeli politikai szalonokban, a válasz a fentiek alapján az: nekünk, magyaroknak van politikai hitvallásunk. Más szóval rendben van az identitásunk és az értékrendünk, ezért képesek vagyunk meghatározni és képviselni az érdekeinket, céljainkat. Velünk együtt Közép- és Kelet-Európa népei is felismerték, hogy keresztény hitünk, kultúránk, hagyományaink olyan közös kincs, amihez ragaszkodunk, amire építünk, és amit ha kell, meg is védünk. Nem gondolhatja senki komolyan, hogy az illegális – és javarészt iszlám hitű – migránsok kizárólag anyagi megfontolásokból kerülik el Magyarországot! A népvándorlásokra is jellemző az áradások alaptörvénye: a víz mindig a könnyebb ellenállást választja. (Mondjuk a kerítés is segített!) Nem állunk rosszul, mert történelmi tapasztalataink révén immunisak lettünk a totális eszmerendszerek múltat eltörlő és mindig csak a jövőben napos időt ígérő szirénhangjára.

A most folyó kultúrharcnak óriási a tétje. Kertész Imre: Európa nyomasztó öröksége című esszéjében már figyelmeztetett bennünket: az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeit cserbenhagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép.”

(Részletek Schmidt Mária 2016. július 19-én, a Századvég Alapítvány által szervezett Merre tart Európa? című konferencián elhangzott beszédéből.)