Az ellenséges sajtó

„Sok érdekes meglátást és történetet tartalmaz a Magyar Nemzet szombati Nick Thorpe-interjúja. Ezen belül is különös érdeklődéssel olvastam az Orbán Viktorral kapcsolatos részeket. Thorpe egy évtizedek óta Magyarországon élő brit újságíró, aki mellesleg érdekesnek ígérkező könyvet írt nemrég A Duna – Utazás a Fekete-tengertől a Fekete-erdőigcímmel – bár még nem kezdtem bele, itt van a polcomon –, ám a nemzetes beszélgetésben nem erről a műről van szó, hanem arról, hogy milyen volt Magyarország egykor, hogy mi lehetett volna belőle, és ehhez képest milyen lett.

Amikor arról beszélünk, hogyan nem teljesedtek be a magyar emberek rendszerváltáshoz fűzött reményei és álmai, és mennyi minden lehetne vagányabb, menőbb, frissebb és szabadabb, abban persze hogy vannak bután nosztalgikus árnyalatok. Egyrészt mert azok, akik huszonöt-harminc éve fiatalok voltak, és mertek nagyot álmodni – ha egyáltalán –, azok ma korosabbak, és nem esik jól nekik, hogy fogy az idő. Másrészt mert mindenki tudja, hogy ebben az országban a tradicionális, mélyen gyökerező népi-urbánus agyrém miatt törvényszerű volt, hogy a kulturálisan, társadalmilag és százféleképpen különböző emberek, embercsoportok kezdésként ehhez fognak visszatérni, amint megrogyni látszanak a kommunisták. Hogy ők tulajdonképpen nem is rogytak meg, az majd habként tündökölt a tortán hamarosan.

A szembenállás karakterének változásairól nagyesszéket lehetne írni. A most már jó ideje terméketlenül nyűglődő baloldalt hagyjuk is, de például több mint jelentőségteljes, hogy a Fidesznél menet közben hogyan váltotta fel az elvi politizálást, a polgári Magyarország egy darabig igenis létező ideáját a mindent átható-felülíró pragmatizmus. Hogy miként lett a stratégiai döntések legfontosabb mozgatórugója a víziók helyett az, hogy mit szeretne a roppant kanyarokat és viszontagságokat csak azért is túlélő és újratermelődő kádári kisember. A vasárnapi boltzár kiiktatásánál keményebben semmi nem illusztrálja ennek a sztorinak az ijesztő ürességét.

De nem is erről akartam elmélkedni, hanem Nick Thorpe és Orbán Viktor viszonyáról, és onnan indulva valami fontosról. Az újságíró elmeséli, hogy már 1990 előtt találkozott a fideszes srácokkal, össze-összejöttek, teát főzött nekik, beszélgettek. Csakhogy az utóbbi időben hiába kér interjút a miniszterelnöktől Thorpe, nem kap. Tavaly véletlenül összefutottak a Sportkórházban, üdvözölték egymást, néhány percet társalogtak – a régi ismeretség kötelez –, és Orbán Viktor úgy mutatta be őt egy orvosnak, mint az ellenséges külföldi sajtó képviselőjét.

Azt egyáltalán nem kell tömegesen sajnálnunk, hogy Nick Thorpe nem kap interjút, és hogy Orbán Viktor nem iszik már – az 1988-asnál talán jobb minőségű – teát egy hazánkban hazára talált brit újságíró konyhájában.

Az ellenséges sajtó kifejezés azonban – akár szarkasztikusan-trollkodósan, akár halálosan komolyan használta a kormányfő – nagyon-nagyon beszédesnek tekintendő, minthogy szemléletesen fejezi ki viszonyainkat. Az, ahogyan a miniszterelnök és a Fidesz felosztja az ország – plusz újabban a világ – lakóit a mieinkre és az ellenségeinkre, hajszálpontosan illeszkedik az eleve minden téren érvényesülő háborús logikába.

Csak az van velünk, aki harcol velünk. Aki nem, az az ellenségünk.

Ott még nem tartunk, hogy el is kell őt pusztítanunk. Ha veszélyes, le kell őt győznünk – hogy megemlegesse hetedíziglen –, de ha nem annyira az, elég, ha ignoráljuk, nem állunk szóba vele, úgy teszünk, mintha nem létezne.

Nem Nick Thorpe az egyetlen újságíró Magyarországon, akinek nincs lehetősége interjút készíteni Orbán Viktorral. A hazai újságok, rádiók, tévék kétharmadának-háromnegyedének nincs erre esélyük. A leghalványabb sem. Nekem ez valamikor a 2006-os választások előtt jött össze utoljára, még a Világgazdaság munkatársaként. Előtte sokszor – azóta soha. Két éve a Cink szerzőjeként-szerkesztőjeként rövid és mókás levelezést folytattam erről Havasi Bertalan kommunikációs jobbkézzel. Valami olyasmit válaszolt, hogy igyekeznek annyira komolyan venni a megkeresést, amennyire csak lehet, amire azzal reagáltam, hogy ha annyira lehet, amennyire szerintem lehet, akkor már csak időpontot kell egyeztetnünk. Ennél előrébb nem jutottunk. Nem is számítottam másra.

Az újságírók sanyarú sorsán merengeni csak az újságírók számára izgalmas, ezzel is tisztában vagyok, mégis érdekes, hogy hogy jutottunk el idáig. Az a dolgok kisebbik része, hogy a Fideszben felismerték, az internet óta nincs szükség arra, hogy elvegyék a helyet mások elől. Régebben fontos volt nyilatkozni a Népszavának vagy a Népszabadságnak is, azokon a hasábokon ugyanis, amelyeken Orbán vagy Kövér mondandója volt olvasható, nem olvashatták az emberek egyúttal Kovács László vagy Kósáné Kovács Magda okosságait. Az újságba véges számú betű fért – az internet ellenben végtelen. És ha megteremtjük a megfelelő felületeket, mindent el tudunk juttatni az emberekhez. Anélkül, hogy ezenközben kellemetlen kérdésekre is válaszolnunk kellene.

Vannak tévéink, rádióink, újságjaink, internetünk, mindenünk van. És ezek nem csupán barátságosak hozzánk – mint a Népszabadság volt fénykorában az MSZP-hez, vagy a Magyar Hírlap az SZDSZ-hez akkortájt –, hanem a mieink szőröstül-bőröstül. Azt teszik, amit mondunk, és úgy csinálják, ahogy mondjuk. Komplett propagandaminisztériumunk is van a célra immár! Akkor meg minek is bajlódnánk a többivel?

A magyar sajtó nagy része persze, hogy nem kedves a Fidesszel, és egy majdnem akkora része 1992 óta nem is volt az soha. A magyar sajtó mindazonáltal jóval sokszínűbb, mint hogy szolgákra és gyilkosokra lehessen osztani. Bármilyen vitriolos is a kritika, minőségét tekintve kritika marad, nem változik közvetlen merényletté a királynő ellen.

Mindig szerettem azt hinni, hogy a kritikus és az ellenséges kategóriák között van szakadék. Nem áthidalhatatlan, de nekifutás nélkül át sem ugorható. Tévedhettem. Tévedhetek most is. Azt mégis merem állítani, hogy bár a sajtó sem ártatlan abban, hogy a nyilvánosság olyan nyomorult-nyomasztó lett, amilyennek 2016-ban látjuk, a háborús helyzet fenntartásának felelőssége elsősorban mégsem a kritikus újságírók lelkét terheli. Ennek is van több oka, most csak egyet mondok. Az újságíró sem képviselő, sem kormánytag nem szeretne lenni. Nem akar a Parlamentben dolgozni. A maximum, amit szeretne, az az, hogy tűnjön el, aki szerinte nem érdemli meg, hogy ott legyen.

Magyarán: az újságíró nem harcos, nem hadiösvényen jár. Lehet, hogy épp ezért sem bírja már igazán felkelteni Orbán Viktor érdeklődését? Ebből így nem lesz interjú!”