„»Ha Hitler lerohanja a Poklot, az a legkevesebb, hogy kedvezően nyilatkozom az Ördögről az Alsóházban« – a mondat Winston Churhilltől származik, a brit miniszterelnök akkor mondta ezt, amikor kérdőre vonták, hogy miért „üzletel” Sztálinnal. A történelmi párhuzamok sohasem pontosak, nincs ez másképpen most sem. Mégis óhatatlanul ez jut az ember eszébe, amikor hallja Angela Merkel német kancellárt a törökökkel kötendő alkuról beszélni. Amikor a nyugati sajtóba belelapozva immár Törökország lelkes »szerecsenmosdatását« tapasztalja az olvasó. A korábban kiátkozott diktatórikus ankarai vezetés iránt most hirtelen roppant megértő lett a liberális média.
Pedig semmi sem változott. Sőt, közvetlenül a hétfői brüsszeli csúcs után vontak állami ellenőrzés alá egy hírügynökséget Ankarában. Korábban számos újságot és televíziót vettek át kormányzati komisszárok, mivel azok nem emelték ki kellőképpen tudósításaikban Recep Tayyip Erdogan elnök nagyszerűségét. A sajtószabadság iránt oly érzékeny Merkel mindezt most elintézte egy kedveskedő ejnye-bejnyével.
Nem jobb a helyzet Brüsszel másik kedvenc témájával, a demokráciával kapcsolatban sem. Az államfő azt és úgy csinál, ahogy éppen kedve szottyan, bírálói örülhetnek, ha tetemes pénzbírsággal ússzák meg kritikájukat, és nem a »hét toronyba” kapnak beutalót.
A legutóbbi parlamenti választások pedig… nos, mondjuk úgy, hogy irányítottak voltak. Vagy legalábbis szinte semmiben sem különböztek a korábbiaktól, amelyek miatt sírógörcsöt kaptak az uniós véleményezők.
Aztán ott van a kisebbségekkel való bánásmód, a kurdok nemhogy önrendelkezésről nem álmodhatnak, örülhetnek, ha nem kiáltják ki mindannyiukat terroristának, a csecsemőtől az aggastyánig. A más esetekben oly lelkes uniós jogvédők most egymást félrelökve néznek félre.”