2016: a béke és/vagy a háború éve?

2016 A BÉKE ÉS/VAGY A HÁBORÚ ÉVE ?

RENDHAGYÓ ÉVÉRTÉKELÉS 

Kezdjük egy nagyon egyszerű, pragmatikus példával. Talán mindenki számára ismerős a magánéletből az az állapot, amikor éveken át naponta úgy megyünk haza valahova, hogy van egy otthonunk, ahol csókkal fogadnak, elmeséljük a napunkat, megöleljük azt, akit legjobban szeretünk és ezt minden probléma ellenére semmi sem kérdőjelezi meg. Aztán történik valami, olyan szavak hangzanak el, illetve olyasmi történik, hogy a bizalom hirtelen oda lesz és egyik napról a másikra rá kell döbbennünk: mindaz, amiben addig éltünk semmivé lett, mintha sose lett volna. Többé nincs otthonunk.

Sokszor képtelenségnek tűnik megmondani, pontosan mi lehetett a kiváltó ok, de tény, hogy ilyenkor elveszítjük otthonunkat. Egyik pillanatról a másikra. Ugye ismerős ez a szituáció a magánéletből! Ugyan milyen alapon és miért gondoljuk, hogy ugyanez ne történhetne meg egész országokkal? Azt hívjuk háborúnak, amikor nagyobb közösségekben rendül meg az alapvető bizalom és egész országok veszítik el otthonukat lényegében ugyanígy. Mert igazi otthonunk és hazánk a béke és a bizalom állapota. Ez esik először áldozatul egy háborúban. És hiába üvöltik hangszórókból, hogy „meg kell védenünk a hazát” valamilyen „ellenséggel” szemben, mert igazi hazánk, a béke addigra már elveszett. Pont ez a lényege minden háborúnak: hogy benne és általa mindannyian elveszítjük otthonainkat, hazánkat. A legpusztítóbb hazugság mind közül a háború, mert a haza védelmének hívja hazánk, a béke lemészárlását.

Hiába mondják tehát azt, hogy valamilyen külső ellenségek, az ellenségként régóta kéznél levő szomszédos népek vagy a köztünk élő zsidók-cigányok-bevándorlók-szemüvegesek-kulákok-kommunisták-bárkik az okai mindennek, hogy velük szemben kell hirtelen megvédeni a hazát (vagy épp a kommunizmust, vagy a keresztény Európát, stb.). Ennek minden esetben pont az ellenkezője igaz: hazánk ott és addig van, amíg békében tudunk élni a többiekkel. Leginkább pont az ellenségként megnevezett népekkel vagy csoportokkal. Sőt: igazán tartós békében csak akkor élhetnénk az adott helyen, ha végre összhangba kerülnénk természeti környezetünkkel, a többi élőlénnyel és az országban adott klimatikus, földrajzi viszonyokkal. Mert nemcsak történelmünkkel nem tudunk együtt élni, hanem ökológiai környezetünkkel sem és alapvetően az ezekből adódó problémák olyan mély feszültségeket keltenek időről időre a társadalomban, hogy az önmagában is  megteremti háborúságaink alapját. Amire korábban is sok példa volt, ma egyre több térségben a víz és a természeti erőforrások megfogyatkozása, szennyeződése, illetve szűk érdekcsoportok általi birtoklása okoz újabb háborúkat, elfajuló társadalmi konfliktusokat.

Mik a béke megőrzésének feltételei?

Az utóbbi pár ezer évben mindig meglehetős többségben voltak minden országban azok, akik békét akartak, aztán a történelem rendre azt mutatta, hogy nem sikerült megakadályozni a háborúkat, melyekhez tipikusan nagyon kevés embernek fűződik érdeke, de alkalmasint ők irányítják országainkat... Korábban is és most is.

Érdemes tehát áttekinteni, hogy mik a béke megőrzésének feltételei és hogyan szoktunk mégis belecsúszni a háborúba. Talán most még van némi esélyünk. Elég lenne, ha egy-egy ország lakosságának töredéke, 4-5 százaléka kellő határozottsággal és időben fellép a háborús uszítás ellen, de az általános mozgósítás elrendelése esetén, hadiállapotban már a lakosság 40-50% is kevésnek bizonyulhat ugyanerre! Az időzítés és a kritikus tömeg tehát kulcskérdés. Mint ismeretes, Thomas Mann üdvözlése József Attila és pár száz hozzá hasonlóan gondolkodó ember által nem volt elegendő ehhez 1937-ben, pedig akkor még Ausztria náci bekebelezése sem történt meg, de a spanyol polgárháború már akkor azt mutatta, amit ma az ukrán vagy a szíriai kliens háborúk. Ma vajon vagyunk annyian itt Magyarországon és Európában mint 37-ben, akik látják, mi történik és készek határozottan fellépni? Ha netán nem is lennénk sokkal kevesebben, vajon van-e bennünk annyi bátorság és eltökéltség mint elődeinkben? Pedig nekik, mint ismeretes, nem sikerült megakadályozni a világháborút. 

A weimarizálódásban és az EU országok ma kísértetiesen hasonló gyengeségeiben az a fő csapda, hogy pontosan a jogállamra, a civil béke karhatalom általi megvédésére nem lehet már számítani a szélsőségek és az erőszak térnyerésével szemben. Csak a civil társadalom határozott fellépésére számíthatunk, akár a háborús uszításnak engedő, netán azt vezénylő államapparátussal szemben is.

Nézzünk körül kicsit!

Nézzünk körül kicsit! Hányan vagyunk? És hányan vannak körülöttünk, akik már elfogadták, indulatilag magukévá tették a háborús retorikát a migráns-propaganda nyomán? Már most nincsenek adva az értelmes, békés társadalmi vita és a párbeszéd feltételei. Mi lesz, ha egyesek fegyverrel fognak „érvelni”? Ha több évtizedes pacifizmusról pár hét alatt át lehetett hangolni az európai országok közvéleményét az ellenségképre épülő háborús retorikára, akkor mennyi idő alatt lehetne „meggyőzni” ugyanezt a közvéleményt egy háború „szükségességéről”, vagy akár az általános mozgósításról? Újabb pár hét alatt. Nem az a döntő kérdés, hogy mikor következhet be konkrétan ez az állapot (bár az sem mindegy!), hanem az a döntő kérdés, hogy miért nem látunk komoly esélyt arra, hogy ezt ma megakadályozhatnánk. 

Miért nincs a demokratikus intézményrendszerben és az államapparátusban semmilyen olyan fék vagy ellensúly, mely a háborús eszkalációnak megbízhatóan útját állhatná? Mert nincs. A történelemben talán sosem volt, de ez nem ment fel minket annak felelőssége alól, hogy ma a mi közösségeinkben miért nincs. Az erőszakszervek erre tipikusan nem alkalmasak, illetve kizárólag békeidőben alkalmasak a békés polgári rend megóvására. Háborús eszkalációban viszont épp ellenkezőleg: a karhatalom válhat a háborús mozgósítás fő eszközévé, hogy a hatalom megtörje a civil társadalom esetleges ellenállását - ha kell, fegyvert fogva saját népére is. Akkor hát kik a mi társadalmunk békefenntartói? Van egyáltalán bármilyen erre közjogilag felhatalmazott szervezet egy polgári demokráciában? Ugye nincs.

Békeidőben persze sosem gondolunk arra, hogy politikai rendszerünk mennyire védtelen a háborúval szemben. Amikor meg jön a vész, már jellemzően túl késő ilyesmiről elmélkedni. Akkor maradnak a partizán akciók, melyek szintén akkor voltak csak hatékonyak, mikor félig-meddig legális szakszervezetek vagy pártok álltak rendelkezésre, sok éves konspiratív gyakorlattal, mint például a világháborúk idején a munkásság szervezetei. (Persze a kommunisták speciel nem voltak épp semlegesek a nagyhatalmak konfliktusaiban, főleg a szovjethatalom megjelenése után és békepártiságuk is sokszor inkább ideológiai lózung volt csupán.)

Kérdés: ma vannak olyan társadalmi szervezetek, melyek a legcsekélyebb mértékben alkalmasnak tűnnek az ellenállásra a háborús állami propagandával és egy általános mozgósítással szemben? Nincsenek. A civil társadalom ma sokkal kevésbé van felkészülve tehát a háborúval szembeni fellépésre Európában mint például 1937-ben, ami önmagában is tragikus helyzet, akkor is ha netán valami isteni szerencsével ezúttal épp sikerülne megúsznunk a háborút. Akkor is le kéne vonnunk a konzekvenciát és a lehető legkomolyabb jogosítványokkal létre kellene hoznunk a civil béke megőrzésére felhatalmazott testületeket, amire vonatkozóan még csak értékelhető koncepciókat sem sikerült eddig kidolgozni. Sőt: a parlamenti demokráciákkal kapcsolatos nyugati politikai gondolkodásból mindmáig hiányzott lényegében a probléma megfogalmazása is!

Megállítani a militarizálást!

Ma még talán ki lehetne csikarni az európai kormányokból olyan nyilatkozatokat, hogy bármi áron megakadályozzák az Unió militarizálását és a háború bármilyen térnyerését a kontinensen, illetve külpolitikájukban minden lépéssel a leghatározottabban arra törekednek, hogy a világ konfliktusai ne terjedjenek tovább és ne fokozódjanak. (Bár ma sem épp ezt teszik, miközben látszólag hasonlókat mondanak.) Kérdés: ki tudná kicsikarni ezeket a nyilatkozatokat és mit érünk velük, ha az adott kormányt az ebben illetékes érdekcsoportok pár nap alatt megbuktatják és helyettük olyan új kormányok kerülnek hatalomra, melyek semmibe veszik elődeik ígéreteit? Volt ilyenre példa a történelemben? Elég sok.

Itt érdemes megjegyezni, mivel Ausztriában is a szélsőség fő pártja áll nyerésre a prognózisok alapján, nagyon úgy fest, hogy hamar szélsőségesen nacionalista, háborús retorikával operáló pártok uralhatják egész térségünket itt K-Európában, ami persze Moszkvának kapóra jön és láthatóan a Nyugatot sem zavarja jobban mint korábban. Így történhet meg, hogy egyik éjjel Amerika (!) javára folytatott kémkedés vádjával váltották le a NATO katonai elhárítás lengyel vezetőjét és -a NATO történetében példátlan módon- feltörték, azaz katonai erővel, magas rangú tisztekkel megtámadták a NATO irodát... Itt tartunk. A jelek szerint Budapest után Varsó is elesett.

A recept ugyanaz: a radikalizálódó nacionalista pártok feletti befolyás megszerzése. Önmagában nem az a tragikus, hogy visszakerülünk az orosz befolyási övezetbe vagy hogy újra a harmincas évekből ismert szélsőséges retorikával lehet manipulálni országaink közvéleményét, hanem az, hogy mindezt milyen kevéssé észleli a társadalom, hogy mennyire nem vagyunk képben. (Az úgynevezett véleményformálók sem.) Illetve az sem mindegy, hogy ez a hatalmi-geopolitikai átrendeződés vélhetőleg nem a háború elkerülésének ára, hanem sokkal inkább eszkalációjának újabb fázisa.

Búcsú a békétől?

A buszon és a kocsmákban most egyre többen beszélgetnek a háborúról mintha az óévvel el kellene búcsúznunk a béke korszakától is, ami által egészen sajátos jelentőséget kap az ilyenkor szokásos évértékelés műfaja. Elsősorban annak mérlegét kell megvonnunk, hogy mi vezetett ehhez a krízishez, mit tettünk vagy tehetünk mi személy szerint a béke megőrzéséért, illetve mit tettünk ennek ellenkezőjéért, a háborúság alapját képező bizalmatlanság és a félelem légkörének elhatalmasodásáért. Ebből adódóan nem elég a múltról és a jelenről beszélni, de előre kell vetíteni a jövő évet is, hogy melyik forgatókönyv hova vezet. Ezt senki más nem végezheti el helyettünk, nem holmi „szakértők”, hanem lelkiismeretünk dolga.

Ki-ki gondolja át a lehető legbátrabban és legőszintébben, mire és kire számíthat a jövőben. Nemcsak egyéni szinten fontos ez, mert az országoknak is ezt kéne most alaposan átgondolniuk. Ezen a téren viszont ma sajnos nem azt látjuk, hogy a politikai vezetők lázasan dolgoznának a béke megőrzésén, hanem inkább azt latolgatják, melyik táborhoz kellene csatlakozniuk és hogyan húzhatnának pártként és személyesen is politikai hasznot az uszításból. A nagyhatalmak meg pláne nem azzal foglalkoznak mostanában, hogyan lehetne helyreállítani a felborult geopolitikai egyensúlyt, a világ jaltai felosztása után békésen újra érdekszférákra osztva a világot. Ehelyett egyre durvább eszközökkel győzködik a szatellita országokat, hogy az ő oldalukra álljanak a már kontinenseken átívelő háborúvá szélesedett ukrán és közel-keleti fronton, melyekhez a fokozódó Dél-kínai-tenger körüli konfliktus nyomán hamarabb hozzáadódhat egy ázsiai front mint gondolnánk. 

A törökök azzal, hogy katonai bázisokat létesítettek Katarban és Moszul mellett (ami ellen az iraki kormány tiltakozott és orosz segítségkéréssel fenyegetőzött) már felkészültek egy nagyságrenddel nagyobb háborúra, amiből nemcsak az öböl-államok, Irán és az oroszok nem maradhatnak majd ki. Ennek a síita ajatollah szaúdi kivégzése ugyanúgy nem kiváltó oka, hanem inkább okozata, ahogyan az orosz gép török lelövése sem oka, hanem inkább okozata volt a háborús eszkalációnak. Nemcsak a Közel-Keletre érvényes azonban, hogy nem látunk olyan erőket, melyeknek a legcsekélyebb reális esélyük lenne ma megakadályozni az egyre drámaibb folytatást, de Európában és a világ „civilizált” részén sem látunk ilyen erőket. Mindez azonban - az ezzel kapcsolatban elterjedt tévképzet ellenére - nemhogy csökkenti vagy lenullázza a mi egyéni és állampolgári felelősségünket a béke megőrzését illetően, hanem még sürgetőbbé és szükségesebbé teszi a civil társadalom határozott fellépését. Tekintve, hogy nincs más alternatívánk. Innen szép nyerni. Békés új esztendőt mindenkinek!