Magyar egészségügy: két mondat a túlélésről

„Akkor a feleségem bevitte be a mamát a törökbálinti tüdőszanatóriumba, nem sejtve, hogy már csak néhány, iszonyú nehéz hét van hátra az életéből. Az anyósom tavaly, szeptember másodikán, mindössze 67 évesen halt meg a Korányi intenzív osztályán; akkor már egy ideje altatásban tartották, mivel az ébrenlétet nem tudta elviselni. A tünetei megjelenése utáni fél évben egy nyomorult röntgenre sem küldte el az orvosa. Amikor megkérdeztük, hogy miért nem, azt felelte: »nem kérte a beteg«.

Nem kérte a beteg!

Kár, hogy emlő- és tüdődaganatról szóló mondatot nem tudta az orvos. És fogalmam nincs, hány ilyen mondat van még. Biztosan nagyon sok.

Isten látja a lelkem, nem haragszom az orvosokra, egy kicsit sem. A feleségem sem, a család többi tagja sem. Az orvosokra haragudni buta általánosítás volna, és igazságtalan is. Az egész elcseszett rendszer hibája, hogy az orvosok közül sokan egyszerű, életmentő mondatokat nem tudnak.

Igen, ez tanulságnak sovány, a megoldást pedig – sajnálom – nem tudom.”