Népvándorlás a XXI. században?

„A lelkiismeretivé kikiáltott politikai vakság újabb katasztrófát vetít előre, immáron Európa számára. Már régen nem humanitárius kérdés a legújabb kori exodus. Látni kell, hogy a brüsszeli politika komoly hazugságban van, igyekszik elkerülni a társadalmi pánikot, amikor arról beszél, hogy a menekülthullám nem jár együtt a terrorizmus növekedésének veszélyével. Maga a menekült­káosz is már romboló hatással van az európaiak életére. Párizsban egyre ritkábban látni franciát, Bécsben bizonyos kerületek elkerülendőek a bécsieknek, Londonban pedig hovatovább bábeli zűrzavar lesz a »normális« élethelyzet.

A terrorszervezetek működéséről a politika hazudik, miközben a titkosszolgálatok és vezetői a titkosság okán nem beszélhetnek a valódi kockázatokról. A szolgálatok nem azt állítják, hogy minden migráns potenciális terrorista, pusztán arra a tényre hívják fel a döntéshozók figyelmét, hogy nincs az a terrorszervezet, amely ne épülne rá a migrációs hullámra, amelyik ne működne együtt az embercsempész-hálózatokkal. Nem megoldás a struccpolitika, mert ebben az esetben az európai politikusok lesznek a terrorcsoportok »felbujtói és közvetett támogatói.« Az egyes tagállamok kormá­nyait a brit, a német vagy a francia titkosszolgálatok vezetői évekkel ezelőtt tájékoztatták a tényekről. Nem véletlenül utasítja el többségük az egységes uniós kvóta bevezetését. Az elmúlt időszak konkrét terrorcselekményei a közvélemény előtt is nyilvánvalóvá tették, Európa államai új, eddig ismeretlen fenyegetéssel kell hogy szembenézzenek. Az, hogy a brüsszeli bürokraták egységes képlet alapján osztanák szét a végtelen számú bevándorlót a tagállamok között, csak papíron válasz a gyakorlati kihívásokra. Mindez azzal magyarázható, hogy uniós titkosszolgálat híján nem volt, aki tájékoztassa őket a kontinenst fenyegető stratégiai és biztonsági veszélyekről, vagy szándékosan nem vesznek tudomást a kockázatról, amelyet maguk idéznek elő.

Ki hiszi el majd, hogy mindezt nem szándékosan okozták az Atlanti-óceán két partjának mindentudói, hanem ennyire ostobák, és csupán a lelkiismeretük tisztára mosása volt a céljuk?

De mi is akkor a megoldás? Lezárni a határokat? Engedni, hogy a gyermekeiket cipelők a senki földjén rekedjenek? Vagy letartóztatni mindenkit, hogy a potenciális terroristák cselekményeik elkövetése előtt rács mögött legyenek?

Ártatlan tömegek esetében mindez képtelenség. Ráadásul a kialakult helyzetért legkevésbé a menekülők a felelősek. Eljönnek otthonukból egy idegen világba. Más kultúrkör, ismeretlen nyelvek és társadalmi szokások várják a családokat. A segélyek egy ideig megmentik még ezeket az embereket az éhhaláltól. Belátható, hogy mindez nem perspektíva, és nemcsak a fogadó országoknak, hanem az oda érkezőknek sem.

A megoldás banálisan egyszerű: maradjon mindenki ott, ahol ősei is éltek. Ehhez az kell, hogy a feltételek adottak legyenek. A fejlett világ, amely tönkretette életterüket, és naponta próbálja akaratát rájuk kényszeríteni, vonuljon vissza. Mondjon le a gazdasági kizsákmányolásról, az olcsó »rabszolgamunkáról«, az emberi élettér tönkretételéről. A gazdagok világa már úgysem képes tovább növekedni, elérkezett az idő, amikor törlesztenie kell azért a sok jóért, amit kapott. A tőke ne azért fektessen be az afrikai kontinensen, mert extraprofitra számít, hanem azért, hogy az ott élők is boldoguljanak saját világukban. Brüsszel pedig a segélyekre szánt pénzt előlegezze meg azon országoknak, ahonnan a megélhetés reményében elindultak az emberek. Nem lesz gyors és látványos fordulat, de olyan irány ez, amely Európát nem csupán mentesíti a menekültáradattól, hanem erkölcsileg fel is töltheti. Ez a lelkiismeret szabadsága.”