„A sportág megszervezéséért felelős, a döntési lehetőséggel bíró vezetők reformokra szánták el magukat. A körülmények adottak voltak, korábban nem látott anyagi támogatást kapott a sport az államtól, nagy lendülettel érkezett a változás. A jobbító szándék alapvetően mindig megvolt, hiszen a vezetők várt eredményei egybeestek mindenki más, magát ennek a hagyomány részesének érző elvárásaival.
A reform azonban félrecsúszott. A hazai bajnokság egyes újításai, olyanok mint a klubkártya, a szigorított ellenőrzés, vagy egyes helyeken a túlszabályozott vendégútvonal-tervezés és a vénaszkenner, olyan intézkedések, melyek ilyen módon nem fértek bele ebbe a hagyományba. A reform a tervezés klasszikus csapdájába esett: olyan elképzelések valósultak meg, melyekről egyedül a modern futball mérnökei gondolták, hogy megoldást jelentenek majd, de rajtuk kívül senki sem akarta; apátia, de leginkább ellenszenv fogadta őket.
Hanyagul bántak korábbi szokásokkal, új kultúraépítés kezdődött felülről. Más külföldi példák azt mutatják, hogy a meglévő szokások figyelembevétele nagyban elősegíti a reformok sikerét. Míg van, ahol még a járdát is a megszokott kocsma felé betonozzák, itthon a vezetők és a szurkolók elbeszéltek egymás mellett. Döntéshelyzetben viszont csak a Labdarúgó Szövetség, másodsorban pedig a klubvezetőség van. A meghozott döntések azt mutatják, hogy mintha az eddigi párbeszéd nem kompromisszumra, hanem a rátarti meggyőzésre törekedett volna.”