Gazdagok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés?

„A sikeres országoknak két fajtája van: a nyugati és a keleti. A régi nyugati modell a demokrácia  és a szabad piac együttesére épít, míg a keleti modell megtalálta a sikerességnek  egy hatékonyabb receptjét, az autoriter állam és a gazdaság állami irányításának  keverékét – valahogy így foglalható össze a manapság sokszor hallott bölcsesség. Írásomban  amellett érvelek, hogy ennek az okoskodásnak nincs sem elméleti alapja, sem az  adatokban nem találjuk bizonyítékát. A keleti siker lehetősége alternatív stratégiaként  illúzió. A közgazdász vállaltan kissé korlátozott nézőpontját és eszközeit alkalmazva, és  csak az anyagi értelemben vett gazdagodás szempontjait mérlegelve azt állítom, hogy a  sikeres(nek vélt) ázsiai országok azért sikeresek, mert megtanulták és kisebb-nagyobb  mértékben alkalmazták is a nyugati receptet: a gazdasági fejlődéshez egyéni szabadság  kell. Ezen országok kezdeti szegénysége elég volt ahhoz, hogy e recept részleges alkalmazása  is gyors gazdagodáshoz vezessen. Ha a sikerüket annak tulajdonítjuk, amit nem  valósítottak meg a receptből, akkor az olyan, mintha a dél-koreai fociválogatott sikereit  annak tulajdonítanánk, hogy náluk nincs a focinak akkora hagyománya, mint Angliában. Végül arra a kérdésre is megpróbálok hipotetikus válaszokat adni, hogy miért tekintenek  sokan mégis csodálattal a keleti autokratákra. (...)

Miközben tehát hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ezek az ázsiai csodaországok azért növekednek gyorsan, mert nem olyan teszetosza demokráciák, mint amilyenek  Nyugaton vannak, valójában a teszetosza demokráciáktól való lemaradásuk teszi azt lehetővé számukra, hogy egyszerre növekedjenek gyorsan és maradhassanak polgári szabadságjogok nélkül. A kettő között azonban nincs ok-okozati összefüggés. 

Egy másik ok, ami elhomályosítja a látásunkat, az, hogy a nyugati recept alkalmazása nem jelenti a nyugati megoldások szóról szóra való alkalmazását. Nem véletlen, hogy az ázsiai országok konkrét intézményeiről sokkal kevesebb határozott állítást tudunk megfogalmazni,  mint az intézmények eredményéről, a szabadságról. A nyugati recept alkalmazásában  éppen az a nehéz, hogy kitaláljuk, hogyan tudjuk azt megvalósítani. Mik azok  a konkrét intézmények, amelyek megvalósítják a nyugati szabadságokat, de nem mennek  szembe az adott ország kultúrájával? Ez a gazdasági fejlődés legnehezebb kérdése,  amire a választ valószínűleg szintén egy szabad felfedező folyamat eredményeként lehet  megkapni.40 Ezek az országok tehát azt találták ki, hogyan valósítsák meg a nyugati szabadságot  úgy, hogy közben a hagyományiaknak se mondjanak ellent. De hát nem éppen  ez a nyugati modell? E felfedező folyamat egyik módja a helyi »kormányzatok« közötti  verseny, amely Európa sikerének is az egyik kulcsa volt, de Kínában is fontos szerepet  játszik. A burzsoá méltóság felfedezése sem triviális, de jól halad. 

A konstruktív racionalizmus csábításának persze a politikusok tudnak a legkevésbé ellenállni, hiszen azzal, hogy a szomszédban »fejlesztő« államférfit magasztalják, azt üzenik nekünk, hogy mennyire fontosak is ők, hiszen ők fejlesztik a gazdaságot. Ebben a technokrata gazdasági szaknyelv is a segítségükre van. Ha azt mondom, hogy »a politikusok fejlesztik a gazdaságot«, akkor okoskodó fejbólintás a válasz a közönség részéről,  ha viszont azt mondanám – ami ugyanaz –, hogy »a politikusok tesznek minket gazdagabbá«,  akkor a válasz inkább (helyesen) visító röhögés lenne, de legalábbis kétkedő  mosoly. A gazdasági fejlődés elemzésére használt kifejezéseink reménytelenül át vannak  itatva azzal a gondolattal, hogy az anyagi gazdagodás egy felülről irányított technokrata folyamat. (...)

A Nyugaton kifejlődött szabad intézményeket két ok miatt lehet szeretni: önmagukért, vagy azért, mert belátjuk, hogy ezek az intézmények biztosítják számunkra a nagyobb anyagi gazdagságot. Ha el is fogadjuk, amit ez az írás állít – tudniillik, hogy az ázsiai  sikerek az Európából importált szabadságnak köszönhetők –, még mindig lehet ez a  különbség a két modell között. Az tehát, hogy az állampolgárok és emiatt a politikusok  miért ragaszkodnak vagy fogadják el a szabad intézményeket: a szabadság önmagában  vett értéke miatt, vagy azért, mert lehetővé teszik a gazdasági fejlődést? Ekkor megint  felmerül a választási lehetőség: jobban járhatunk-e olyan politikusokkal, akik gazdaggá  akarnak tenni minket, nem pedig szabaddá?”