Quaestorok

„A trükk lényege primitíven egyszerű. Miután a »beetetési« fázisban pénzügyi tanácsadással, vagy más becsületesnek álcázott tevékenységekkel meg persze a közben összegyűjtött információs és kapcsolati tőkével kellő ismertségre és elismertségre tett szert, jöhet a lényeg. Először csak abszolút ismert és megbízható értékpapírok másodlagos forgalmazásával indul a buli, s a papírokat akár veszteséget is vállalva, kedvezőbb feltételekkel kezelik, mint a nagybankok. És aztán jön a lényeg, az igazi üzlet, a saját kötvény kibocsátása. A kötvény a kötelezvény szó rövidült változata, és kötelezettséget csak »tekintélyes« és elismert cég tud vállalni, ezért volt szükség ennek előtte a beetetési fázisra. Innentől kezdve már sima lopás az ügy, de akár, mint látjuk, két évtizeden át hitegethetik önmagukat is a cégvezetők, hogy valójában nem lopták el a pénzt, csak »forgatják«, de, ha minden számítás »bejön«, akkor nem lesz baj, minden a helyére kerül. Csakhogy a kereskedelmet, a pénzt és médiát igen-igen régóta a kezében tartó pusztító világerő sem ma kezdte a szakmát, így eleve kizárható, hogy »minden bejöjjön«, mármint, hogy rajta kívül bárki másnak. Másrészt a saját hedonista vágyak is a teljesíthetetlen vállalások irányába sodorják az, egy idő után olyan öngerjesztő örvénylések irányába mutató folyamatokat, ahonnan már nincs visszatérés. »Csak« ennyi történt most is, és a közvetlen veszteseken kívül igazából senkit sem érdekel mindez, hisz aligha létezik ma már felnőtt ember a világon, aki komolyan elhinné, hogy mindez visszafordítható.

E szívszorító tényt erősíti meg a miniszterelnök mindezzel kapcsolatos interjújának egy elgondolkodtató részlete. Orbán Viktor az ügyet részletesen elemezve felhívta a figyelmet arra, hogy most ugyan az utolsó pillanatban sikerült több milliárd forintnyi minisztériumi pénzt »kimenteni« a brókercsalások piramisjátékának összeomlóban lévő romjai alól, de ez a veszélyhelyzet csak azért állhatott elő, mert nincs Magyarországon olyan komplex kiszámítható és biztonságos kincstári rendszer, amely az ilyen veszélyhelyzetet elháríthatná. Nem arról volt tehát szó, hogy a minisztériumok hazardíroztak az adófizetők pénzével – mert állampapírokban tartották azt –, hanem az volt a gond, hogy ezek az értékpapírok rossz cégnél voltak. És ilyenkor az ember azért elgondolkodik. Például arról, hogyha huszonöt év nem volt elég ahhoz, hogy egy ilyen biztonságos kincstári rendszer létrejöjjön, akkor mégis mennyi időt kell majd még várnunk erre. Másrészt pedig csendben azért azt is megkérdezzük: pontosan miért is nem volt elég ez a huszonöt év? Csak talán nem azért, mert a politikai elitjeink egy ilyen rendszerrel szemben éppen abban voltak érdekeltek, hogy a »kincstár őrzői«, vagyis a quaestorok, a kincstárat folyamatosan fosztogatni képes haramiák legyenek. Ám, ha ez így van, márpedig sajnos számos jel utal arra, hogy így van, akkor mitől és hogyan is lenne a következő huszonöt év más, mint az eddigi volt? És mi lesz, ha közben, mint Orbán Viktor fogalmazott, »kinyílik a bicska az emberek zsebében«?”