„Ha a kezdeti polgári konzervativizmus termék lehetett, akkor nyilvánvalóan az volt a populizmus is. Orbán számára semmivel nincsen nagyobb igazságértéke ennek, mint a valamikori »konzervativizmusának«, vagy ha már itt tartunk, a még valamikoribb liberalizmusának. Többször megírtam már, hogy Orbán politikai karrierjének egyetlen egy folyamatos kerékvágása van (a nyilvánvaló hatalomimádaton túl), ez pedig a radikalizmus – amely azoknak a sajátja, akik a politikai eszméket kizárólag a politikai hasznuk tükrében szemlélik. Orbán radikalizmusa (amennyiben minden felvett ideológiadarabból – elsősorban talán a személyes beállítottsága miatt – kinyeri annak legszélsőségesebb formáját, feltrancsírozza, kisajtol belőle minden politikai lehetőséget, majd eldobja azt) több áldozatot szedett a 25 év alatt eszmékben, emberekben és anyagi erőforrásban, mint bármilyen más hazai politikai beállítottság, program. De a legfontosabb veszteségének én a polgárság és a polgári eszmék meghamisítását érzem.
Mivel a hazai polgári hagyomány igen gyenge, Orbánnak tulajdonképpen nem került nagy erőfeszítésébe maga mögé állítania a történelmi dzsentri, a kádárista »kibekkelők« (a.m. kollaboránsok) és a karrierista amorálisak meghatározó csoportjait, akikkel sikerült elhitetnie, hogy tulajdonképpen ők a polgári létforma örökösei és fenntartói ebben az országban. (Ahelyett, hogy éppenséggel óvta volna őket ettől a fajta önelégültségtől, és alkotásra sarkallta volna őket.) Olyannyira sikerült elhitetni velük azt, amik nem voltak, hogy ezek se a koronaúsztatáson, se az állami lakáshitelezésen, se a második Orbán-kormány durván méltánytalan állami patronázsán, se a keleti politikáján, se az egekbe szökő állami korrupción nem akadtak fönn, sőt – mivel az értékeik éppen olyan bizonytalanok, mint Orbáné – úgy gondolták, ez mind része lehet az új polgári világnak. Ami jár, az jár. De a »polgári kormány« természetesen polgári a legkevésbé sem volt, ahogy a hívei nagy része sem. Állam és a hagyományos állami hajbókolók találtak ismét egymásra.”