Kik öltek Párizsban?

„»Nem egy vallás elkövetői gyilkoltak, hanem a terroristák« – adta ki az indoktrinációt az egyik legjobb, ha nem a legjobb és progresszív újbalos blog. Még mielőtt azt gondolnánk, hogy azzal, hogy valaki »Allah akbar« kiáltással tüzet nyit, majd a Prófétára hivatkozik, akkor azzal egy vallá skövetője lenne, már folytatódik is az újbalos, urbánus politikai-teológiai kiselőadás: »De ha igazak a feltételezések, és tényleg szélsőséges muzulmán gyilkosok követték volna el ezt a támadást, akkor sem „a muszlimok”, nem egy vallás követői követték el, hanem gyilkosok, saját céljaikhoz igazítva egy vallást.«

Nahát, egy blognyi idő alatt átestünk egy teljes Korán-szemináriumon, Ayaan Hirsi Alinak vagy a becsületgyilkosságok üldözöttjeinek most nem is adnánk szót, Theo van Goghnak meg már nem adhatunk. S ha a tények ellentmondanak a téziseknek, akkor az annál rosszabb a tényekre nézve.

»Csak terroristák«? Szerintem a tatárszentgyörgyi gyilokgépek sem »csak« gyilkosok voltak. De hát gyilkoltak, magát a tettet nézzük! – szól(na) a riposzt. Igen, de nézzük meg miért tették, és miért pont a Charlie Hebdo ellen? A választ maguk az elkövetők mondják meg, kiabálják el, többek között azzal a céllal, hogy a világ is tőlük tudja. Illene meghallani.

Gyilkos szélsőséges iszlamisták az elkövetők. Akik – egyetértve Széky Jánossal – a legnagyobb veszélyt saját közösségükre jelentik. »Allah akbar« és Próféta – ezek a kiáltások vallomások, jegyzőkönyvek, önidentifikációk. Ahogyan a tatárszentgyörgyi gyilokhordának is volt szocializációja, politikai tudása, önképe, identitása. Akinek 88-as szám van felvarrva a nyakára, az ritkán szokott »csak« gyilkosa lenni a romáknak. Az neonáci. A szám és az áldozat között kapcsolat van, amelyet a tett köt össze.

Éppen ezért lehet abbéli félelmünkben neutralizálni a gyilkosokat, hogy ezzel a teljes iszlám stigma alá kerül – erre jó esély van sajnos –, de ez aligha segíti csökkenteni a vélt vagy félelemben élők számát. Több tiszteletet kellene adni a tényeknek, és fókuszálni a tettesek öndefinícióira. Ha már a vélemény- és önrendelkezés, az autonómia pártján vagyunk. Tudom, sokaknál a valamiről beszélni az »egyúttal azok nevében is beszélni« eljárását jelenti, de ebből volt már pofára esés. A francia lap munkatársai nem azért haltak meg, mert valakik »csak« gyilkolni akartak. S ha ez így van, akkor a terrorizmusnak van jelzős szerkezete.”