„
Az én szótáramban a populizmus NEM elítélő, pejoratív, negatív kifejezés. A populizmusnak vannak társadalmi és történelmi jellegzetességei, de alapvetően mégiscsak a politizálás – egyfajta – stílusát jelenti.
És nem lehet nem látni, hogy az új magyarországi populista mozgalmaknak vagy mozgolódásoknak majdnem mindenben nyilvánvalóan igazuk van. (...)
Nem tudni, hogy ez mennyire valószínű, mert az új populista mozgalmak baloldali (azaz: egalitárius, egyenlőségpárti) fordulata előtt tornyosul az a még mindig erőteljes előítélet, amely 1. azonosítja a szegénykérdést a cigánykérdéssel, és 2. amely miatt – egyelőre – nem érez együtt a bérmunkából kiszorultakkal: a munkanélküliekkel, a nyugdíjasokkal, a betegekkel, a feketemunkásokkal, a segélyezettekkel (akik többségükben már nem kapnak segélyt), a közmunkára kényszerített százezrekkel, a kénytelenségből kivándorlókkal. (Nem beszélve más országok nyomorultjairól.)
Amikor elterjedt a később igaznak bizonyult hír, amely szerint megvonják a munkanélküliektől a családi pótlékot, majd amikor kiderült, hogy a népellenes kormány egyszerűen megszünteti a munkanélküli-segélyt, akkor nem mentek tömegek az utcára. Az antidemokratikus intézkedések alkalmával mindig halálsikolyt hallató ellenzéki médiákok annyit se igen mondtak, hogy wtf? (...)
A jobboldali populizmusnak ráadásul valamicske intellektuális alapzata is van, ez Magyar Bálint (hajdanán liberális államférfi) »maffiaállam«-koncepciója, amelyet az immáron kétkötetes Magyar polip c. tanulmánygyűjtemény illusztrál, a manapság kötelező eklektikával (a szerzők kb. fele nem is populista, de a kötetek alaphangja igen). A koncepció csak arról nem tud számot adni, hogy miképpen lehetséges: olyan államokban is észlelhető az Orbánéhoz hasonló népellenes és antijogállami politika, amelyekre nem jellemző a korrupt oligarchák és pártállami strómanok aránytalan befolyása.
Ugyanakkor ez a tömör (más nézetben: egyszerűsítően demagóg) formula alkalmas az elitek illegitimitását széles körű vélelemmé tenni a (jobboldali) populizmustól még idegenkedő liberális értelmiség szemében. Éppen ez a vélelem akadályozta meg – ami nagyon föltűnő – , hogy a strukturálisan és alkatilag antipopulista liberális közvélemény fönntartásait hangoztassa az új populista mozgalmakkal szemben. Mármint az Orbánnal szembeni, egyre antipolitikusabb gyűlöleten kívül, amelynek az elvisége, elvszerűsége (mind az óbaloldali, mind a liberális szegmentumban) mintha elvásott volna. Mert e sorok írójával szemben a liberálisok számára elvileg kötelező volna az antipopulizmus.”