Szabadkai főnix

„Van ebben igazság? Nyilván van. Ez azonban csak egy része az összképnek. Az elmúlt évek keserű tapasztalatai szerint Brüsszel nagyjait döntéseik meghozatalában minimálisan motiválja az, hogy mi van egyes kisebbségekkel. A magyarokkal meg pláne. A kérdés nem merült fel érdemben Románia 2007-es belépése előtt. Igaz, az uniós csatlakozási tárgyalások során Budapest sem forszírozta különösebben a dolgot, a regnáló szoclib kormányoknak fontosabb volt a bukaresti urak mosolya – no meg az ebből származó erdélyi üzlet –, mint a magyar kisebbség sorsa. Kérem, ne legyünk naivak: Magyarország nem tudott volna autonómiát kiharcolni az erdélyi magyaroknak, de meg sem próbálta. Az uniós tárgyalások során volt – elnézést a túlzottan realista, ám az uniós szlengben már »ezer éve« meggyökeredzett, a sajtónak »erős tárgyalási pozícióként« aposztrofált kifejezésért – zsarolási potenciálunk, nem éltünk vele. Nem követeltünk, de nem is kértünk semmit – nem is kaptunk semmit. Sőt, nemcsak Bukarestben, hanem például Pozsonyban is megerősödött az a vélemény, hogy bármit megtehetnek: az uniót nem érdekli, a magyar kormányra meg rávigyorognak vagy rávicsorognak, avagy… nos, a megfelelő kifejezést a Tisztelt Olvasó saját belátására bízzuk.

Az elmúlt években Szerbiával kapcsolatban mi voltunk előnyös helyzetben. Lehetett volna »keménykedni«, volt is ilyen radikális lelkesedés Budapesten. A jelek szerint azonban a helyes utat választottuk.

Ehhez kellett egy egyszerű felismerés. Jó dolog, ha az uniós csatlakozás segítéséért cserébe jogokat harcolunk ki a vajdasági magyaroknak. Akár azon az áron is, hogy Belgrád kényszerből, a majdani visszavonás reményében adja meg azokat. Azonban talán hasznosabb, ha nem választási ciklusokban, hanem közös jövőben gondolkodunk. Szerbia az Európai Unióban földrajzi, történelmi és politikai helyzetéből kifolyólag Magyarország természetes szövetségese lehet. Közös érdekeink vannak gazdasági téren: nem véletlen, hogy már most ugyanúgy ítéljük meg a Déli Áramlat gázvezeték szükségességét. A Belgrád–Budapest »villám-vasút« projektjében sem véletlenül van pekingi tőke, a szerbeknek és a magyaroknak egyaránt jó, hogy Kína Európában erre a régióra fektet nagyobb hangsúlyt. S akár hiszik, akár nem, közösek lehetnek az érdekeink a kisebbségi kérdésben is: a magyarok mostani kulturális autonómiájának kibővítése után a koszovói szerbek érdekképviselete is »szebben hangzik«.”