„Rám mindenekelőtt a prágaiak tüntetése hatott. Valamelyik külföldi híradó arról számolt be, hogy a csehek azt követelték: az 1989-es prágai bársonyos forradalom mára levitézlett vezetői adják át a helyüket a fiataloknak. Üzenetük tehát lényegében egybeesett a budapestiek és a magyar vidéki városokban demonstrálók követelésével.
A prágai tudósítás szerint a visegrádi négyek vezetői között hallgatta a füttykoncertet, s látta az egykor hősként tisztelt cseh politikus(ok)nak felmutatott sok ezernyi piros lapot Áder János, a magyar államfő. Nem lennék meglepődve, ha értetlenül nézte volna ezt az ő és nemzedéktársai szemszögéből feje tetejére fordult világot, amelyben semmivé porladnak az önmaguknak talán már képzeletben felállított szobrok.
Meglehet, Áder és társai arra gondolnak most, hogy külföldi ármány áll e változások mögött. Talán az is. Csakhogy előbb-utóbb szembe kell nézniük azzal, hogy mindenekelőtt ők – és a velük a látszat ellenére egy hajóban evező, ellenzékinek mondott politikustársaik – voltak azok, akik rablótanyát csináltak a parlamentből, önmaguk és kegyeltjeik kifizetőhelyévé tették az állami és önkormányzati intézményeket, miközben szellemi leépülésbe, lelki züllésbe, testi nyomorúságba taszították az általuk vezetett ország népének harmadát-felét.”