Túl mindenen

„Akárhogy is lesz tehát: hétfőn új időszámításnak kell kezdődnie. Nekünk választóknak is lesz persze dolgunk: előbb vasárnap, bármily szánalmasnak is tűnik a szemünkben az a gárda a baloldalon, amely bennünket képvisel, el kell mennünk szavazni, a rezsim ellen, saját városunkért, saját magunkért, aztán hétfőtől pedig ki kell tudnunk kényszeríteni a változást. Előbb a mi térfelünkön, aztán az országban. Ami, lássuk be, meglehetősen naiv elgondolásnak látszik; senki és semmi nem változik meg varázsütésre.

Ráadásul ismerjük Orbánt, a végletekig ki fogja használni a hármas győzelmet, azt fogja hirdetni - talán joggal -, hogy a nép mindenre felhatalmazást adott neki, még arra is, amire nem. Három éve lesz rá, hogy az esetleges megszorításokat is az ő jótéteményeként kommunikálja, hogy találjon ismét olyan szereplőket, akiktől úgy vesz el pénzt, mintha a társadalmi igazságosság jegyében járna el, és kitaláljon - kitaláltasson - olyan szlogeneket, lépéseket, amelyeket a rezsicsökkentés, vagy a fair bankok helyébe léptethet. Ne legyenek kétségeink: elő fog állni ilyen ötletekkel. Meg fogja vívni harcát a saját oligarcháival anélkül, hogy a tekintélye, pozíciója sérülne, vagy gyengülne.

A baloldal viszont, ha nem képes stratégiát, harcmodort váltani, ha nem tud elkezdeni építkezni, a teljes megsemmisülés felé sodródik. Ha közvélemény-kutatást végeznék, félek, a többség ezt a forgatókönyvet valószínűsítené. És okkal tenné, hisz - mint említettem - az elmúlt hat-hét évben mindig a rossz utat választotta, miért járna el másként most? Miért oldaná meg a személyi kérdéseket, miért oldaná meg a belső feszültségeket, miért tekintené partnernek azt, akit eddig - nem nyilvánosan persze - ellenségnek gondolt?”