Angyalok és ördögök?

„A mi Magyarországunk, az én Magyarországom egészen más: liberális demokrácia. Tudom, sokaknak a könyökén jön ki, mégis megismétlem. Hisszük, hogy mi, magyar polgárok vagyunk az államalkotók, szabad, független emberként. Belőlünk következik az állam, és nem fordítva. Önállóak vagyunk, de nem magányosak, természetünk szerint kisebb-nagyobb közösségeket alkotunk, családunk van, baráti társaságok vesznek körül bennünket, falu- és városlakók vagyunk, magyarok, hazafiak. Alkalmazkodunk közösségeink általunk létrehozott szabályaihoz, ha kell áldozatot is hozunk értük, de nem tágítunk, meggyőződésünk, hogy az ember mindenek felett áll és nem alávetettje sem a családjának, sem a nemzetének, hanem alkotója mindezeknek.

Ezért aztán olyan államot szeretnénk teremteni, amely enged bennünket szabadon élni, nem szól bele vallási, politikai, kulturális, szexuális meggyőződésünkbe, és ehhez ne is lehessen hatalma: azt akarjuk, hogy az állam hatalma a jog által szabályozott és korlátozott legyen. Ezért akarunk jogállamot, szabad sajtót, szabad vallásgyakorlást, hatalommegosztást. Független bíróságot, törvényesen működő ügyészséget kívánunk. Kiállunk a tulajdon szabadsága és védelme, a verseny, a piacgazdaság mellett. Nem hiszünk az erősek hatalmát biztosító nyers – nálunk egyébként sohasem volt – gazdasági liberalizmusban. Hatékony, a szociális felelősséget vállaló, a tisztességes versenyt garantáló, szabályozó, ellenőrző államot akarunk, ha úgy tetszik, európai köztársaságot.

Nincs kompromisszum. Vagy, vagy. Vagy Orbán illiberális demokráciája (?), vagy európai, polgári liberális demokrácia. A kettő között nincs semmi. (…)

Itt állunk megverve mi, liberális demokraták, akik közé magamat is sorolom, legtöbbször reménytelenül gyengének tűnve és hiteltelenül a szavazók nagy része szemében, szavaink a többség számára üresen kopognak. A szabad, európai, polgári Magyarország ügye veszni látszik.

De miért adnánk fel? A politikai igazság és a történelmi igazság nem mindig találkozik. A választási győzelem nem feltétlenül igazolja a történelmi igazságot. A részletek kifejtése nélkül írom: a 2002-ben ígért és megvalósított, a választók szemében rendkívül sikeres, ezért később győzelmet hozó programunk nem vitt minket a történelmi igazság felé. 2006 után meg éppen ellenkező volt a helyzet. Politikánk az egészségügyben, a felsőoktatásban ugyan népszerűtlen lett, de ma is azt hiszem, az, amit elindítottunk, közelebb vitt volna bennünket egy erős, polgári, európai Magyarországhoz. Kár, hogy elbuktuk a vizitdíj és a tandíj ügyét. Ha nem így történt volna, ma előrébb tartanánk. És hasonló dolgokat gondolok a mostani rezsimről. Győztek ugyan idén tavasszal, az aktív választók többsége a kormánypártokra szavazott, így az övék a politikai siker, de történelmileg rossz irányban megyünk tovább. Sajnos. ()

A politika eszmék, álmok küzdelme is. Meg embereké. Meg egzisztenciáké. A politika szép és rút. De az eligazodást segítő végső kérdés egyértelmű: kié a hatalom és milyen célból? A mi demokratáink egy része nem érti, hogy ha nem alkot szolidáris közösséget akár nem angyalian tökéletes társaival is, akkor Orbánnal szemben végünk van. Ha megölöd a tökéletlen demokratát, akkor utat nyitsz a tökéletes önkénynek, mondom én, és szerintem évtizede ez történik mifelénk.

Mindenki a baloldal megújításáról beszél. Kimondva, kimondatlanul azt gondolja, reméli, hogy majd varázsütésszerűen jön egy megváltó új baloldali politikai keret, értelmezési tartomány, új válasz a régi bajokra, és persze új emberek is előbukkannak. Ütni-vágni kell a jelenlegit, várni az újat, és a végén elég lesz csak rájuk szavazni. Így majd Orbán megy, az angyali demokraták meg jönnek, és általuk felemelkedik Magyarország. Ugyan! Így biztosan nem fog történni semmi. (…)

A mostani politikusok menjenek a darálóba, végük van, lejáratódtak; újak kellenek, visszhangozzák sokan a mi oldalunkon, miközben a megmondók úgy gondolják, hogy ők persze maradnak. Közíróként, újságíróként, elemzőként, bárkiként. Értem őket. Nem akarnak a semmibe zuhanni, de ki akar? A liberális demokrácia ugyanakkor nemcsak a politikusok ügye. Hanem a demokratikus Magyarországé, köztük sok százezer emberé. A felelősségünk persze nem egyenlő, valóban miénk, politikusoké a legnagyobb. Nem angyalok és ördögök alakították a mi oldalunkat sem az elmúlt két és fél évtizedben. Én sem vagyok egyik sem. Szemek vagyunk, voltunk a láncban. Ki erősebb, ki gyengébb. Ki kisebb, ki nagyobb eleme a láncnak. Ha változni kell, és tényleg kell, akkor mindenkinek van dolga. Ismételgetni ezerszer megunt és láthatólag a többség számára nem elfogadható igazságainkat, ez nem vezet sehova. Akkor se, ha politikus mondja, akkor se ha kolumnista vagy politikai elemző. (…)

A döntő kérdés, hogy sikerül-e az európai, polgári demokratikus keretek között új politikai alternatívát nyújtanunk a következő években. Ezer sebből vérzik az ország, megoldatlan kérdések sokasága vár ránk az egészségügyben, az oktatásban, a nyugdíjrendszerben. Valóban nincs visszaút az elmúlt négy év után 2010-hez. Mást és másként kell mondanunk, és ha már megtanultuk a szót, akkor használom én is: időnként és helyenként unortodox megoldásokra, politikai innovációra lesz szükség. De ez úgy nem fog menni, hogy leülünk egy sarokba, és majd valaki egyszer felkiált, hogy heuréka, megvan. Csak nyilvános, szabad vitában teremthetjük meg az új köztársaság kereteit, életét. (…)

Ha igazunk van, és Orbán rendszere fenntarthatatlan, akkor előbb-utóbb a rezsim a vezetőjével együtt távozni fog. Hogy nagy robajjal dől-e majd össze, vagy lassan erodálódik és kisebbségbe szorul, nem tudom. Egy dolog viszont nem áll érdekünkben: a felfordulás, a ribillió, a bárminemű erőszak. Ellen kell állni, támadni és készülni Orbán bukására. De ugye látjátok, hogy ma még nem állunk készen az Orbán utáni helyzet kezelésére? A mi mai gyengeségünk Orbán legerősebb kártyája. Mert tavasszal sem ő nyert, hanem mi vesztettünk. Mert megosztottak vagyunk, régimódiak, elképzelés nélküliek, ötlettelenek, gyengék. Nem csak jobb kormányt, de jobb ellenzéket is érdemel Magyarország. Nekünk is jobbá kell lennünk. Ezért dolgozom.

A demokratikus pártok a jelenlegi választási rendszerben egymásra vannak ítélve. Együttműködés vagy politikai halál – ilyen egyszerű. 2018-ban is össze kell fognunk, feltéve, ha nem változik a választási rendszer, de mert ez nem érdeke a Fidesznek, csodálkoznék, ha engednének a bennünket összekényszerítő szorításból. Az optimális végcél világos: egységes Demokrata Pártot kellene létrehoznunk. De látva a mostani önkormányzati választásra való felkészülés bukdácsoló tárgyalásait, a kompromisszum-képtelenség riasztó mértékét, érzésem szerint ez még nagyon messze van. Kár, de így van. Persze vannak köztes megoldások is. Létrehozhatunk pártuniót a demokratikus pártok részleges önállóságának meghagyásával, közös elnökséggel, vagy még lazább együttműködést állandó pártközi egyeztetéssel, ehhez felállított fórumokkal, intézményekkel. Úgy és olyan tempóban, ahogy ezeknek, illetve bármelyiknek megteremtődnek a politikai, személyi, kulturális feltételei.

Szövetkezni, ellenállni, programot adni és legfőképp vigyázni egymásra – ez a feladat. A jövő Magyarországa ránk vár. Ne késlekedjünk!”