„Ráérős napjaiban sokat mesél. A péntek reggeli rádiós prédikációiban pedig újabb és újabb káprázatos történetekkel szórakoztatja a mesékre fogékony hun leszármazottakat. Adomázik a dicső múltról és a még fényesebb jövőről, de nem feledkezik meg a jelenről sem. Tudja ő, hogy a dicső múltat egy apró pettyecske csúfítja, amikor is 70 évvel ezelőtt Háry János nagy példaképe, az ország akkori kormányzója és teljes államapparátusa először különböző törvényekkel megfosztotta minden jogától és vagyonától, majd halálba küldte 600 ezer honfitársát pusztán azért, mert zsidók voltak. Szövetségese, a náci Németország, nem győzött csodálkozni, milyen flottul mennek a deportálások a koncentrációs táborokba, de a magyar hatóságok ezt az emberfeletti munkát három hónap alatt sikeresen abszolválták. A lakosság akkor is lelkesen támogatta nemzetvezetőjét, és alig várta, mikor ülhet be a zsidóktól elvett és itt hagyott tulajdonba. Sokan – immár a harmadik generáció – még mindig az akkor elorzott vagyonból élnek. Ezért is érthető, milyen fájó seb ez a magyar néplélek legrejtettebb zugában, de Háry János végre lemosta ezt a pettyet az újonnan felállított szoborral, és felmentette népét az elődei miatti esetleges bűntudat alól.
Készen áll a bronzba öntött hazugság, ám valamilyen ismeretlen oknál fogva, Háry János nem ment el ünnepélyesen felavatni az általa rendelt és jó ízlésű művészettörténészként megdicsért nagy művet. De így is fennen hirdeti a magyarok ártatlanságát. Végre megnyugodhat minden magyar, akinek a nyilas nagyapja a Dunába lőtte a zsidókat, akinek valamelyik felmenője elfoglalta a konfiskált zsidó üzletet, lakást, házat, akinek az ősei a háború alatti államapparátusban tevékenykedtek szorgosan.”