Gyilkos értelmiségünk

„A magyar értelmiség megértéséhez a kulcs oldalaktól függetlenül ennek polgárosulatlansága, az autonómiára (önfenntartásra, szuverén, antietatista, megértő, vidám gondolkodásra) való képtelensége, és erkölcsi érzékének a hiánya. A jobboldal áldozatává vált a nemzetnek, a baloldal a nemzet fölött elnéző modernizációnak. A kollektivizmusnak egyfelől, az atomizmusnak másfelől, itt a célszerű, ott az eszközszerű létnek, sorolhatnám. A bipoláris gondolkodás magával hozta velük a politikai depressziót, a körkörös identitásképzést, az egzisztenciális jelentőségű gyűlölködést, az élet-halál harc fixációját. Az egyik a nemzet fekete lyukában él, a másik a modernizáció és a liberális demokrácia (jobban mondva, itt a kvázi-liberálisok demokráciájának) katatón rángásaiban. Az egyik számára a nemzet igazol vagy cáfol bármit, demokráciát, jólétet, szabadságot, versenyképességet, a nemzet az egyetlen definíciós pont, és képes boldogan előírni bármi egyébnek a feladását. A nemzet egy mindenevő, vak, őrült koncepció. A másik ugyanakkor teljesen feladja a nemzeti identitás érzelmi és narrációs közegét, vele az emberség ideálisan a racionalitásba szorul vissza, az emberi szabadság az előítéletek, a tradíciók, az otthonosság, a biztonság és a gyengeség ellenfelévé válik. Mind a kettő gyilkolja a jól-létet.

Mind a kettő abból él, hogy nehogy véletlenül megkísérelje megérteni a másikat, de mindkettő folyamatosan a nép és az ország erőforrásait és életerejét szívja. Értéket nem teremt, csak elvesz. Amelyik nemzetinek mondja magát, az nyilvánvalóan nemzetellenes, amelyik modernizációsnak (demokratának, szabadnak, nyugatosnak), az az elért eredményei alapján vastagon modernizációellenes (és mivel elnéz a nemzet és kódrendszere fölött, demokrata, szabad és nyugatos országot sem képes kieszközölni).”