Az ország jelentős része holokausztsérült

Az ország jelentős része holokausztsérült. Olyan - zsidó és nem zsidó származású - magyarok ők, akik képtelenek túltenni magukat azon, hogy hetven évvel ezelőtt vagonokba tuszkolták és haláltáborokba deportálták a hazai zsidóságot. Nem tudják sem józan ésszel felfogni, sem érzelmileg feldolgozni, hogy a magyar állam intézményei lelkesen segédkeztek a náciknak a „végső megoldás” kivitelezésében. Az ismerős rendőr, az önkormányzat, ahová ügyintézni jártak meg a szomszéd vasutas mind-mind egy gyilkos gépezet részeivé váltak, amelyet egyszerre hajtott a kapzsiság és a gyűlölet. Nem képesek elfogadni azt a közönyt, ami a jogfosztást, a vagonírozást és végül a mészárlást övezte. Ahogy azt sem értik, hogy az a civilizáció, amely Krisztus erkölcsén alapul, és amely megteremtette a humanizmust, hogy építhetett halálgyárakat, hogy gyilkolhatott le ipari módszerekkel gyereket, nőt, férfit és öreget, csak mert azok valahányadrészt zsidónak születtek.

És ez valóban felfoghatatlan. Valahol itt kellene megvonni az emlékezés és a szégyen Maginot-vonalát. Ha magyarként büszkeséget érzünk Mátyás király nagysága, '48 hősei vagy '56 mártírjai kapcsán, akkor az az erkölcsi minimum, hogy a történelemnek azokra a napjaira is emlékezzünk, amikor apáink és nagyapáink cselekedeteikkel vagy épp passzivitásukkal sötét erőket szolgáltak. Ha létezik nemzeti büszkeség és szolidaritás, akkor kell hogy legyen nemzeti szégyen és bűntudat. A történelem nem svédasztal, amelyről kényünk-kedvünk szerint válogathatjuk a finomabb fogásokat, amint azonban valami emészthetetlen falat kerül a szánkba, máris a szakács a felelős. A múltunk a részünk, és abban mindenképp van felelősségünk, hogy a múltat múlttá tegyük. Ne Árpád vezér meg István király nagyságával mentsük fel magunkat a lakhatatlan hazánkért vagy a saját önző, alattomos létezésünkért, ahogy nem kell önvádban sem élnünk apáink és nagyapáink bűnei miatt. Azzal kell felelnünk nekik, valamennyiüknek a múltban, hogy egy minden magyar ember számára élhető országot teremtünk. Ez az egészséges viszony a múlthoz, a történelemhez, az ősökhöz: motivációt meríteni, mintát nyerni, tanulni a nagyságukból és tanulni a bűneikből.

A holokausztsérült - épp ahogy történelmi-társadalmi inverze, a trianonsérült - személy azonban nem akar konszenzust, nem akar megbékélést, nem hajlandó a történelemkönyvek lapjaira száműzni a fájdalmát. A traumát nem feldolgozza, hanem fenntartja és továbbörökíti, sőt, elvárja. Nem veszi fel a harcot a démonokkal, hanem továbbadja azokat a gyerekeinek és az unokáinak; a fel nem dolgozott borzalmakat a közélet minden rangú és rendű színpadára emeli. A holokausztsérült személy pszichéjében egy érzelmi G-pont rejlik, amelyet ha ingerelnek, akkor epét hány, és elveszti minden kapcsolatát a racionális valósággal. A tudata fájdalomra, félelemre és agresszióra szűkül.

Ezzel az érzelmi G-ponttal pedig szakadatlanul zajlik a nemtelen játék jobb- és baloldal közt a szégyenletes hazai polgárháborúban. Mindenki erre a G-pontra utazik, mindenki ezt baszkurálja saját habitusának megfelelően. A kuruc.info Hitler anyák napi versével „kedveskedik” olvasóinak, Bayer csöpögő orrokat emleget, Orbán megszállási emlékművel tematizál. Ki elegánsabban, ki durvábban piszkál oda, aztán cinikus élvezettel dől hátra, és szemléli elégedetten, ahogy áldozata kifordul magából, epét hány és gennyes vért köp. Mint megannyi gonosz gyerek, akik békák lábait tépik ki a szüleik látókörén túl.

És persze ott a balliberális elit, amely pontosan ugyanezzel a perverz kegyetlenséggel provokál. Gátlások nélkül fasisztázik meg nácizik, ezzel váltva szavazatokra, pénzre és hatalomra az általa is megidézett szenvedést. Olyanok ők, mint az a pszichopata ápolónő, aki úgy tesz, mintha gyógyulni segítene, de amikor felrakja a kötést, gondosan savat csöpögtet a nyílt sebbe, és nyájas mosollyal azt hazudja, hogy nyugalom, ez csak orvosság.

A sérültség sorsa a gyógyulás, ami azonban csak akkor lehetséges, ha a sebeinket nem kaparjuk fel újra meg újra, hanem engedjük behegedni. Tragikus abszurd, hogy Magyarország politikáját 2014-ben még mindig a holokauszt tematizálja, holott ebben a szennyes játszmában minden résztvevő hosszabb távú érdeke a megbékélés volna. Talán kevesebbet kéne gondolnunk a nagyszülőkre, és többet az unokákra.