Magyar nemzeti öncélúság

„Csakhogy a megszerzett pozíciók politikai közreműködés nélküli, tartósan költséghatékony, piaci profitképes működtetése sokszor ugyancsak kétséges. Az erőforrások személyre, vállalkozásra szóló újraleosztása egyébként is súlyos ellenérzéseket kelt a pártokat nem szívelő közvéleményben. Ám a magyarok kevéssé hisznek a felemelkedés piaci innovációval, serény munkával és takarékossággal megvalósítható lehetőségében. Magától értetődőnek tekintik viszont az állandó szabálykerülést. De ezzel közvéleményünk el is veszítette a jó és a rossz éles megkülönböztetésének mércéit. Nálunk nem eléggé világosak a gazdaságépítő, teremtő erejű piaci vállalkozások és a közterheket megkerülő, az üzleti partnereket kijátszó cégek különbségei. Társadalmunk alig rendelkezik a normasértéseken történő igaz felháborodás képességével. Ám ezzel nemigen marad más, mint az emberek eredendő irigysége minden sikerrel és vagyonszerzéssel szemben. Így bármilyen népbarát politika bátran alapozhat az átlagszavazók egyenlőségigényére minden versenyképesség növelő piaci megoldás ellenében.

Orbán Viktor általában azokhoz az emberekhez beszél, akik a saját esendőségüket érezve, féltékenységgel elegyes irigységgel tekintenek a maguknál sikeresebb csoportokra: az igazi vállalkozókra, a bankokra, a külföldi tulajdonú cégekre, mialatt messze eltúlzottnak tartják az érdemtelennek gondolt legszegényebbeknek jutó jóléti juttatásokat. Az alapvetően csupán a szűkebb közösségével, főleg a saját családjával szolidáris magyarok világlátását követve a kormányfő az állami gondoskodást minden korábbinál inkább a középrétegek felé javasolja legalább szavakban fordítani. A kádári évtizedek gyakorlatát megerősítve állítja: azok kapjanak leginkább segítséget az államtól, akik már bizonyították, szorgosan igyekeznek felfelé. (…)

Az antikapitalizmussal elegyített szabadságharcos retorika fedezete alatt Orbán Viktor az utolsó negyven esztendő egyik legnagyobb megszorítás-sorozatát és belföldi jövedelem-átcsoportosítását hajtotta végre. Kormányzása alatt érezhetően növekedtek a társadalmi különbségek. Ám olyannyira az emberek beállítódásaihoz kötődve cselekedett, hogy az egyébként vele dühösen szembenálló ellenzék is olykor csak felüllicitálni merte intézkedéseit. Rendszerint nem akadt érdemleges politikai erő, amely módszeresen a kapitalizmus alapjáról bírálta volna a kormány lépéseit. A Fidesz-hatalom korlátját még leginkább a piacgazdaság és a joguralom rendjének megtartásához ragaszkodó nyugati intézmények jelentették.”