„Történetünk 1998-ban Sajókeresztúron kezdődik, amikor is a „privatizációnak” nevezett szabadrablás második hulláma eléri a Borsodi Ércelőkészítő Művet. A BÉM megvásárlása mögött állók kiterjedt nemzetközi hulladékkereskedelemmel kapcsolatos tevékenysége nem túl sok jóval kecsegtet, az üzem újraindítása kétes hírű szlovák és bécsi pénzügyi körök segítségével valósul meg. Az igazi feketeleves 2002-ben jön, amikor a BÉM beszünteti korábbi vasérc zsugorítási tevékenységét, és bejelenti, hogy veszélyes és nem veszélyes hulladékok feldolgozásából kíván kohászati alapanyagot előállítani.
Az áttörés 2013 tavaszán jön el, amikor a környezetvédelmi hatóságok azonnali hatállyal megtiltják a telep működését. A BÉM hosszú évek után csődöt jelent, a bíróság pedig 2014 januárjában elrendeli a felszámolását.
A környékbeli lakosság szívós, kitartó munkájának tehát meglett az eredménye, és a Sajó völgye megmenekült a környezeti katasztrófától. De óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi lesz a sorsa a telephelyen hegyekben felhalmozott hulladéknak? Lesz-e vajon új jelentkező, aki kísértést érez az üzem beindítására, vagy végre megkezdődhet a romok teljes eltakarítása és a kármentesítés? Nem utolsósorban pedig lesz-e, aki bánatpénzt fizet az elhunyt családtagok hozzátartozóinak, kárpótolja az asztmával és légúti betegségekkel küzdőket, megtéríti az okozott ökológiai kárt a Bükki Nemzeti Park szomszédságában?
A sok nyitott kérdés mellett egy biztos: a civil összefogás – ha nem csak a szájkarate szintjén megy – pokolian nehéz küzdelem. De érdemes megvívni.”