„Miről is van szó? Nézzük a tényeket. A hetven évvel ezelőtti náci katonai megszállással megszűnt Magyarország szuverenitása. Erre az Alaptörvény, a nemzeti hitvallás is kitér: »Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától (…) számítjuk.« Hiába működött a magyar bábparlament, az már nem volt független. Feloszlatták a baloldali és polgári ellenzéki pártokat, köztük a Független Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot. Március és április folyamán a Gestapo a kollaboráns csendőrséggel háromezer személyt vett őrizetbe, a többi között Nagy Ferencet, Peyer Károlyt, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Chorin Ferencet, Goldberger Leót, gróf Sigray Antalt, míg Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált menedéket. Bethlen István volt miniszterelnököt is kereste az SS, akit Horthy Miklós kormányzó személyes kérésére bújtatott el gróf Bolza Antal testőrtiszt a herencséri birtokán. De hiába, a szovjetekkel tárgyalni akaró Bethlent később letartóztatták, és valahol egy moszkvai börtönben halt meg. Negyvenegy főispánból huszonkilencet cseréltek le. Betiltották a Magyar Nemzetet, a Népszavát is, és sorolhatnánk tovább.
Mi ez, ha nem volt megszállás? A magyarországi zsidóság helyzetében is döntő változás állt be. Az eddig »béke szigetének« tartott Magyarországról – ahová a háború elől százezrek menekültek – elindultak az első vonatok 1944. május 15-én a németek által fenntartott megsemmisítő táborok felé. A német megszállás persze nem ad felmentést a hazai kollaboránsoknak, a nyilasoknak és azoknak sem, akik felelősek voltak több százezer honfitársunk haláláért Magyarországon, a harcmezőkön és a koncentrációs táborokban. De ezek a szörnyűségek a nácik nélkül nem történtek volna meg.”