„Ez a dilemma, ami többé-kevésbé illeszkedett a politikai heterogeneitásból adódó belső ellentétekre, és a valószínűleg minden magyar pártban elkerülhetetlenül jelentkező centrum-periféria konfliktusra, szét is vitte a pártunkat. Szerintem mindkét fél érvei súlyosak, őszinték és tiszteletreméltóak voltak, a közös politikai cselekvés azonban lehetetlenné vált.
A megmaradt LMP-sekkel, akik a régi baloldallal való együttműködés elutasítását választották, pontosan az történt, amit a későbbi PM-esek előre láttak. Nem volt értékelhető válaszuk a ciklus legfontosabb politikai kérdésére, vagyis arra, hogy lesz-e a rezsim elküldésének megvalósítható forgatókönyve ebben a választási rendszerben, ezért jelentéktelenné váltak, mert ezzel a kérdéssel szemben egyszerűen nem lehet közömbösnek lenni.
A PM-esekkel pedig pontosan az történt, amit a megmaradt LMP-sek jósoltak. A régi baloldal bedarálta, hiteltelenítette és megalázta őket – minket, hiszen én is PM-tag vagyok –, és pillanatnyilag nem vagyunk több, mint egy zöld matrica a régi baloldal ócska csatahajóján, ami a durvább rozsdafoltok eltakarására sem alkalmas. Hogy ez elkerülhetetlen volt-e, és ha nem, milyen hibák okozták, hogy így alakult, nem ennek a cikknek a témája.”