Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Az oldallal igyekszünk hiányt pótolni a mai zsidó kulturális életben, ha egyáltalán van ilyen.
„Sokat hezitáltam, mielőtt elvállaltam ennek az oldalnak a főszerkesztői feladatát. Én, csakúgy, mint közületek sokan, mindig is zsidónak éreztem magam, de ez csupán egy volt az identitásaim közül. Sokkal fontosabb volt mindig is a számomra az egyéni látásmód, a mindenféle csoporttól és ideológiától való távolságtartás, és a kérdezés jogának fenntartása, mint az, hogy érezzem egyetlen akol melegét. Nem akartam és továbbra sem akarom, hogy rám csukódjon az ólajtó, és bent rekedjek egy olyan csapatban, amelyhez nem vagy csak részben tartozom. De amikor megismertem a Kibic alapítóit, rájöttem arra, hogy ők ugyanúgy gondolkoznak, mint én, hogy minden körülmény között fent tartják maguknak a kérdezés és a szkepszis jogát. Talán ez is zsidó tulajdonság lenne? Nem tudom, bár ez ügyben ajánlom a figyelmetekbe Horányi Gáborral, a Lauder új igazgatójával készült interjút, amelyet hamarosan olvashattok a Kibicen. Biztos, hogy sok zsidó gondolkozik úgy, mint ő, aki szintén a kételyt, a kérdésfeltevést, a vitára való készséget teszi meg identitása alapjává. És sokan vannak olyanok is, akik megcsömörlöttek attól, hogy a médiában és a közgondolkodásban a zsidóság egyet jelent a Holokauszt állandó felemlegetésével és az antiszemitizmustól való rettegéssel. Tényleg egyedül ez határozná meg az identitásunkat? Tényleg semmi más nem kötne össze minket?”