„Azt a napot, 1956. november 4-e hajnalát, nem lehet elfelejteni. Mintha az ég szakadt volna le, szovjet tankok százai törtek előre a Gellért-hegyen a Citadella felé. A családom a pincébe menekült, azt hittük, ez a vég. Milliók éreztek így, és Háy Gyula író is a vég kezdetét hihette, amikor a Parlamentben ideiglenesen felállított rádióban a többi között a következő kiáltványt fogalmazta meg: »Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!«
A tragikus végkifejletű, de nem értelmetlen harcot ezért bűn beszennyezni. Az akkori felnőttek ilyen-olyan viselkedéséről sem szabad ítéletet mondani. Akik nem éltek akkor, nem tudják, mit jelentett a bolsevik diktatúra. Egy dologban azonban mindannyiunknak egyet kell érteni, amit Bibó István fogalmazott meg kiáltványában: »A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, miszerint a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be. A harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.«”