Üzenet a fruzsináknak

„El nem hinnétek, hogy mennyien félnek igazán és őszintén naponta Magyarországon, például mert nincsenek kifogástalan felmenőik, de ti ezt már természetesen halálosan unjátok; ti nem tudtok Wass Albert utcákról, de ha tudnátok is, nincs ezzel semmi problémátok, nem tudtok a több százezer éhező gyerekről, de ha tudnátok is, inkább az élet napos oldalát nézitek. Nektek természetes és jogos és nómenklatúra, ti egészen természetesen gondolkoztok az egykori agitációs és propagandaosztály reformkommunista sémáiban (v.ö. »vannak még hibák, elvtársak«), ezért ugyanolyan büszkén valljátok önmagatokat függetlennek és értelmiséginek, mint az idegen hatalmak kiszolgálóinak mindazokat, akik nem fruzsinák.

Így aztán ti, fruzsinák, simán leiskoláztok egy idős magyar filozófusnőt, aki olykor tényleg hülyeségeket beszél ugyan, de akinek a munkásságát ti sem tudnátok kikerülni, ha szeretnétek kissé megérteni az egzisztencialistákat (valójában nem szeretnétek.) Nem tudjátok, mert nem is akarjátok felfogni, hogy neki nem jutott a fruzsinaságból, ellenben a fél családját kiirtották kislánykorában, maga pedig a szegedi zsidó árvaházban nevelkedett, s többek közt ezért beszél – olykor akár artikulátlanul – a félelmeiről. Úgy tesztek, mintha párbeszédet kezdeményeznétek, olyan felütéssel, hogy »miért beszél gonoszságokat«, és ha egy mukkot sem értetek abból, amiket – mégis – válaszol, képesek vagytok így szólni: »az vesse rám az első követ, aki szerint nem tettem meg mindent«.”